Eszembe jutott egy régi karácsony. Akkor sem volt könnyű az élet, ahogy most sem az. Akkor is megoldottuk, ahogy most is. Emlékszem, újdonság volt az illatgyertya. Este meggyújtottunk egyet, leraktuk a szoba közepére, a földre és körbe ültük. Kártyáztunk, beszélgettünk, nevettünk. A tetőtéri lakásban - ahol akkor éltünk - nem volt túl jó a fűtés, sem a hőszigetelés. Egy idő után mégis melegünk lett. Észre sem vettük, ahogy lekerültek a vastag pulcsik, végül pólóban kuporogtunk a padlón és boldogok voltunk. Azonban, amint valaki felállt egy pohár vízért, egy kis sütiért, azonnal fázni kezdett ő is, a többiek is. Valahogy megszakadt a kör, elillant a gyertya nyújtotta meleg. Biztosan van ennek valami fizikai magyarázata, nem tudom. Ez az este jutott eszembe most. Van illatgyertya, körbe is üljük, a misztikus meleg is a régi, de körülöttünk, vagy bennünk megváltozott valami.

Azon a régi karácsonyon várakozás volt, a jövő ígérete. Remény egy szabadabb életre, kapu Európába. A mostani karácsony más, mégis hasonló. Most nem a megszálló Szovjetúniótól akarunk szabadulni, nem az elnyomó kommunista rendszert akarjuk lerázni. A tulajdon, választott kormányunk torz és beteges uralmát készülünk megtörni. Azon az elmúlt karácsonyon senkinek eszébe sem jutott volna, hogy valaha is bekövetkezhet ilyesmi, hogy önmagunk ellen kell harcolnunk azért, hogy lehessen holnapunk, hogy a gyermekeink olyan országban élhessenek, amilyenben mi reméltünk élni. 

Negyed század nem sok idő egy ország életében. Egy ember életében nagyon sok. Demokratikus rendszer, jól működő piacgazdaság, normális szociális háló talán nem is épülhet fel ennyi idő alatt, hiszen sok buktató, sok tanulást igénylő feladat van odáig. De valamennyire működő demokrácia, többé-kevésbé jó piacgazdaság, elfogadható szociális háló felépíthető ennyi idő alatt. Mi elindultunk visszafelé az időben. Nem évtizednyit, évszázadnyit mentünk vissza. Nem tanulunk, felejtünk. Nem fejlődik, hanem rothad az ország. Választottunk, mert már megtehettük. Szabadon. Nem jól. Aztán rosszul. Nagyon rosszul.

Most újra ott tartunk, ahonnan indultunk. Már nem igazán szabad, nem egyenrangú a választás. A legitim kormány berendezkedett. Átírta a választási rendszert, hogy ne lehessen leváltani. Átírta a törvényeket, hogy a mindenhol rablásnak, korrupciónak minősülő működését a jogszerűség mázával vonhassa be. Átírta az Alkotmányt, hogy a családi üzlet zökkenőmentesen épülhessen. A kormány által fizetett firkancok sikoltanak bértollnokot azokra, akik kritikus hangot ütnek meg. A kormány alkalmazottai hirdetik, hogy az utcára kényszerült tömegek, a civil szervezetek külföldről fizetett hazaárulók. Mindenki, aki változást akar, aki bírálja a rendszert: áruló. Magyar mondja magyarnak, hogy takarodjon ebből az országból. 

Aki fizetésért, pozícióért teszi, azt még értem. Aki önként kiált árulót a honfitársára, azt nem értem. Akkor sem, ha hite szerint a jószándék köveit rakja le. Tudjuk, hová vezet az az út.

Ha erkölcsileg labilis kormány kerül hatalomra, a labilitásból hamar mohó hatalomvágy, féktelen szerzési kényszer, feneketlen önzés lesz. Olyankor már nem számít semmi és senki, csak az, hogy ezt a hatalmat örökre megtartsa az a szűk kör, aki birtokába vette az országot. A hatalom birtokosa magához hasonló mentalitású udvaroncokkal veszi körbe magát, hiszen így nem kell szembesülnie a normális, becsületes politizálás kínos hiányával. Innentől kezdve mindenki ellenség, aki nem támogatja ezt a rendszert.

Mivel vannak korlátok, az Uniós tagságunk gátat szab a hatlomnak, szükség van egy szelepre. Ez a szelep a külföldre vándorlás lehetősége. Az a sokszázezer fiatal, aki ment, mert mehetett, levezeti a feszültséget. Ha ők itt ragadnak, ha kényszerűségből maradniuk kellett volna (munkanélkülinek), már lángokban állna az ország. Így  hát mentek, mennek egyre többen. Fiatalok, középkorúak, aki teheti, aki elég bátor új életet kezdeni. Aki marad, bár nem tud azonsulni a rendszerrel, az vagy elszántságból, vagy kényszerből teszi. 

Már nem csak az utat kövezik az ilyen-olyan okból a kormányt támogatók, röpködnek is a kövek. Hol egymást, hol önmagukat találják el, de az elszántságuk nem csökken. Ellenséget látnak minden bokorban, támadásnak vélnek minden kritikát. Mostanra nincs olyan demokratikus országa az Uniónak, amely ne tartozna az ellenségek közé, de az USA is csatlakozott ehhez a táborhoz. Elfoglalni, elnyomni, kifosztani akarják ezt a gazdag országot, gyarmatosítani, esetleg eltörölni a Föld színéről. Úgy nyüzsögnek a külföldi ügynökök, hogy lépni sem lehet tőlük. Már nem csupán külföldiek, hanem külföldről fizetett, idegenszívű magyar nemzetiségű árulók is hordában járnak, mint a farkasok. A kormány látomásaiban így van.

Egészen torz ideológiák terjednek, beteges elvek és gondolatok próbálják meggyőzni a "másként gondolkodó" tévelygőket. Hirdetik, hogy a kapitalista gazdaság normális velejárója az, hogy a kormány elvesz, cserébe semmit nem ad. Azt mondják, rendben van, hogy az elesetteket nem segítjük fel, hanem a hátukra lépve jutunk előre. Szerintük úgy igazságos, hogy a tehetősek gyermekei tanulhatnak, a szegények ne is vállaljanak gyereket, de ha már vállaltak, az ő bajuk, ha nem képesek megfelelő anyagi hátteret teremteni. Azt állítják, az nem dolgozik, aki nem akar. Ha valaki hajléktalanná vált, arról maga tehet. Minden munkanélküli lusta, minden hajléktalan eleve életképtelen és alkoholista, minden ellenzéki irígy és sikertelen, minden más véleményen lévő idegen ügynök. Úgy gondolják, a szociális juttatások biztosítása, a munkahelyteremtés elősegítése, az önfoglalkoztatás támogatása, az egészségügyi ellátás biztosítása, az oktatás mindenki számára elérhetővé tétele a kommunizmus rögeszméje.

Kíváncsi lennék arra a Svédországra, Németországra, Norvégiára, Hollandiára, vagy USA-ra, ahol a polgárok nem várják el a kormánytól, hogy számoljon el a működésével. Ahol nem követelik meg, hogy a befizetett adóikból utak, iskolák, kórházak épüljenek, ahol nem kérik számon a munkahelyteremtést. Vagy ezek kommunista országok lennének? Nem hiszem.

Az ország lakóinak döntő része sem hiszi ezt. A társadalmi szolidaritás soha nem látott mértékben növekedett az elmúlt néhány évben. A társadalom igyekszik segíteni azokon, akik végleg lecsúsztak. Pedig a társadalom nem veheti át a kormány feladatait, mert nem képes erre, nem is feladata. A kormány önmagával van elfoglalva, hatalmának örök időkre történő bebetonozása köti le az energiáit. Pedig nincs módja erre, meg kell buknia az ilyen hatalomnak. Tudja, érzi ezt a kormány és a szolgahad is. Csapkodnak, hibát hibára halmoznak. Viszi őket a tehetetlenség, megállni, irányt váltani képtelenül. Átkozódva, vádaskodva, gyűlölködve hullik szét a mohóságból, ostobaságból és hatalomvágyból összetákolt rendszer. Ami utánuk marad, az a letarolt föld. A pusztítás beláthatatlan. 

Lecsúszott tömegek, akik önerőből képtelenek a talpraállásra. Államosított, majd magánosított vagyonok, egy szűk kör kezében. Társadalmi ellentétek, egymás ellen fordult csoportok, generációk. Átpolitizált köz- és magánélet, az egyház beszivárgása a politikába. Civil szféra, szakszervezetek teljes lepusztítása. A gazdaság működésképtelensége. Külkapcsolataink minősíthetetlen színvonala, az ország nemzetközi megítélése.

Ami marad, az a nem csökkenő államadósság, a beláthatatlan következményekkel járó paksi paktum, az egészségügy gyalázatos helyzete, a közoktatás silányulása, a nyugdíjrendszer lassan működésképtelenné válása, a minden téren lenullázott ország.

Lehet azt állítani, hogy néhány külföldről fizetett bértollnok szítja a viszályt, néhány ezer fizetett tüntető vonul ide-oda, hogy külföldi érdekek szolgálatában szerveződnek a tüntetések. Bármit lehet állítani, de attól az még nem válik igazzá. A valóság az, hogy pártoktól függetlenül sok és egyre több embernek lesz elege abból, hogy idegen a tulajdon országában, nincstelen földönfutó az otthonában, miközben egy nagyon szűk réteg nagyon gazdag lett néhány év alatt. 

Emlékszünk: "A haza nem lehet ellenzékben." Bizony, talán az egyetlen mondat, ami nem volt hazugság. A haza pedig mindannyiunké, nem csupán néhány kiválasztott magánbirtoka. A haza nem Fideszes, nem Mszp-s, nem LMP-s, nem Jobbikos. A haza emberek otthona. A miénk, szüleinké, gyermekeinké. Semmi más nem történik a közeljövőben, mint vissza követeljük a rossz kormánytól azt a hatalmat, amit tőlünk kaptak, de rosszul használták azt. Pártoktól függetlenül nem tetszik a rendszer. Változtatunk rajta, ennyi történik.

Aztán, talán a következő karácsonykor ismét körbe üljük a gyertyát és ismét működik a varázslat, nem fázunk többé.

Fotó: Lázár Gergő