2015. máj 23.

Szonja levele a távolból

írta: E_S
Szonja levele a távolból

Egy cikkben kértem, aki el szeretné mesélni, miért, hová és mit gondol most, az írja meg, mondja el a történetét. Ma kaptam egy újabb levelet, amit nagyon köszönök.

Az előző levelet itt találod.

"Olvasom az írásodat. Nézem én is a földgömböt: Skócia, Írország, Svédország, Németország, Hollandia –  villannak fel a zászlók… A barátaim egy része (és egyre több ismerősöm) szintén szétszóródva a világban: Japán, Kanada, Ausztria, Németország… csoda, ha pont ugyanakkor vagyunk otthon és tudunk találkozni. Egy évben kétszer megyek haza, rövid az idő, rohangálok, hogy mindenkivel találkozhassak és egy pár szót váltsunk vagy legalább egy kávét megigyunk együtt, nyugiban. Vannak ismerősök, akik ugyan nem a legközelebbi barátaim, de őket is jó lenne látni néha – nem fér bele az időbe. A facebookon tartjuk a kapcsolatot.

5 éve jöttem el, pont a választások után, de nem ez volt az ok, már érlelődött bennem egy ideje. Az ok az volt, hogy egyre inkább úgy éreztem, bezáródtak a kapuk, egyre nehezebb és keservesebb a küzdelem, mégsem jutok előre – nem akartam ugyanabban a helyzetben, ugyanolyan életkörülmények között látni magam 10 év múlva. Otthon elfogyott az út alólam.

Anglia gyerekkorom óta vonzott, bár majdnem 30 voltam, mikor először eljutottam ide. Azután mindig arra spóroltam, hogy megint jöhessek, akár csak néhány napra. És 5 éve megvettem a repjegyet (csak odaútra) és eljöttem egy hátizsákkal. Szerencsém volt, mert az országot szerettem, kicsit már ismertem is. Sajnálom azokat, akik csak azért jönnek, mert itt “jól lehet keresni”, de gyűlölik az egészet. Találkoztam sok ilyen példával. Én így nem tudnék sehol élni.

Otthon nem volt lakáshitelem, autóm, gyerekeim. “Neked könnyű. Te megteheted” – mondták sokan, irigyen. Nem volt könnyű, egyáltalán nem. Hátrahagytam sok barátot, a munkám, amit szerettem (de nem tudtam megélni belőle). Ismeretlen városba érkeztem, nem ismertem senkit. Angolul jól beszéltem már akkor is, de itt annyiféle akcentus van, hogy még ma is előfordul, hogy nehezebben értek meg valakit.

A tervem az volt eredetileg, hogy 2-3 évre kijövök és összerakok annyi pénzt, amiből otthon talán vehetek majd egy kisebb lakást.

Aztán megismertem a páromat, aki angol, de nem ez az ok, ami miatt többé nem akarok hazaköltözni.

Aggódva olvasom az otthoni híreket és szorongok. Félelmetes, ami ott zajlik. Van változás, igen, változott az ország, az emberek, és nem jó irányban. Érezni a szomorúságot, a reménytelenséget, bizalmatlanságot, rosszkedvet, haragot. És minden alkalommal, amikor ott vagyok, egyre rosszabbnak tűnik. Párom szerint én látom másképp, mivel már nem abban élek. A barátaim, akik viszont igen – szintén azt látják, amit én. Ha otthon vagyok, kettős érzésem van: a régi ismerős helyeken járva olyan, mintha sosem mentem volna el, de mégis valahogy idegennek érzem magam.

Innen hogyan látni az országot? Az egy téves gondolat szerintem, hogy a “külföld” folyton a magyarokkal foglalkozik, hogy már megint mi történt Magyarországon, ki mit mondott – senkit nem érdekel. (Úgy értem, hogy az átlagembert nem érdekli.) Itt nemrég voltak választások – soha, egyetlen egyszer sem volt téma egyetlen ismerőssel sem, hogy ki kire szavaz, ez mindenkinek a magánügye, senki nem próbálja meggyőzni a másikat az igazáról, nem mennek tönkre barátságok, családok amiatt, hogy valaki másik pártra szavaz, más a véleménye.

A honvágyat eltemettem magamban, úgy mondtam, hogy “bezártam egy dobozba”. Azt gondoltam, hogy nem szabad azon gondolkodni, siránkozni, hogy mit hagytam hátra, hiszen az én választásom volt, hogy eljöttem, azzal kell foglalkozni, ami itt van. Az első év volt a legnehezebb, aztán persze néha (egyre ritkábban) vannak hullámvölgyek, amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretném, és olyankor szeretnék kicsit hazamenni – de nem örökre. Néha belémnyilall a balatoni nyarak illatának emléke, vagy most, májusban nagyon hiányzik az a virágillat a levegőből, ami már a nyarat idézi – itt esik az eső és még téli dzsekit hordok. Ezt például nehéz megszokni. Nem az esőt, hanem azt, hogy mennyire hirtelen változik az idő, milyen keveset süt a nap, és szinte mindig fázom… 

Ha otthon vagyok, és jövök vissza Angliába, azt mondom: megyek haza. Ha Angliából indulok: akkor is. Magyarország a hazám, és akkor is az marad, ha már nem ott élek. Anglia befogadott, az emberek kedvesek, segítőkészek, az utcán odaköszönnek – egymásra mosolygunk, ismeretlenül is.

Egyéni vállalkozó vagyok, munkámat megbecsülik, nem sajtolják ki az utolsó filléremet is adóra, az ügyintézés, papírmunkák, banki ügyek (és mondhatnék bármit), olyan egyszerű, zökkenőmentes (és ingyenes), hogy még ennyi év után is néha rácsodálkozom. A boltban az eladók kedvesek, mosolygósak, segítőkészek – van, hogy már ettől jobb a napom.

Nagyon hiányoznak a barátok, a nagy beszélgetések, hogy fél szóból is értjük egymást. A viccek, a nyelvi humor, a kultúra, zene, színház… Egy kisvárosban élek, ahol semmi nincs. Magyarországon természetes, hogy svéd, francia, olasz, cseh, japán (és még sorolhatnám) filmeket nézhetünk, elmehetünk bolgár, moldvai, ír stb. táncházba – az angoloknak, ami más nyelven van, az fura, nem eladható, nem érdekes. 

Hiányzik a túró (kőrözött), a csípős zöldpaprika, kovászos uborka, a savanyú káposzta, a sport szelet, a kakaós csiga, a kalács, a kifli (ez hülyén hangzik, de tényleg így van), a gyümölcsöknek sincs olyan jó íze, mint otthon, és még sorolhatnám – de mindig hozunk valamennyit magunkkal, mikor jövünk vissza és olyankor “magyar napokat” tartunk párommal.

Ugyan nincs kolbászból a kerítés, viszont a fű tényleg zöldebb – nyilván a sok eső miatt :D  

És bármennyire is csábító (sic!) a kormány reklámfilmje, nem költözöm haza a Túró Rudi miatt."

  

Hát, ennyi :) Szép napot kívánok!

Szonja

road.jpgFotó: Lázár Gergő

Szólj hozzá

magyar társadalom munkanélküliség esély generáció kivándorlás