Mint amikor az ocsmány, ijesztő felhők közül váratlanul kibukkan egy fénysugár, olyan ez a lány. Asszony, nő, anya. Ember. Szép ember. 

Most, amikor annyi a baj, amikor sokan rettegnek, sokan a gyűlöletbe menekülnek, mások erejükön felül adnak, segítenek, megint mások minden emberséget levetve fordulnak a másik ember ellen, akkor Palya Bea egyszerűen énekel. Csak úgy. Ahogy szokott. Neki mindegy, hogy van zene, vagy nincs. Benne van a zene, belőle jön. Ha van hangszer, ha nincs, ha magyar, ha arab, francia, spanyol, zsidó, ha régi, ha új, mindegy. 

Elfogult vagyok. Ez a félig, vagy egészen cigány származású művész egyébként is a szívem csücske. Régóta, nem ma kezdődött. Szeretem, ahogy lehelet finoman, elemi erővel, játékosan, halálos-komolyan, édesen, keserűen, sírva, nevetve, angyali ártatlanul, ördögi mocskosan, bárhogy át tudja adni, amit hozott. És sokat tud adni, ha van, aki elfogadja.

Most is ezt tette. Adott valamit, amit senki más nem tud. Egy darabot önmagából.

Szép ez. Egy pillanatra elmúlt minden baj. 

Nézd meg kérlek a fotókat. Érdemes. 

Nézd végig, figyeld az emberek arcát.

Az emberek szemét. A gyerekekét. Az asszonyokét. Férfiakét.

Ha soha máskor, most látnod kell. Ha nem akarsz erre gondolni, mert nem érted őket, a nyelvüket, a gesztusaikat, a félelmeiket, fájdalmukat - most akkor is látnod kell.

Emberek, mint Te. Mint én. Mint bárki, mint mindenki.

Emberek, mint Bea, aki a zene nyelvén mondja el azt, amit egyetlen tolmács sem tudna.

Valami olyat tudott adni, ami mérhetetlen kincs annak, aki talán a pokolbón jön.

Én nem a pokolból jövök, de én is kaptam valamit. Megint.

Megköszönték a tranzitzónában lévők a mosolyukkal, de én is köszönöm.

Ha lenne kalapom, levenném Bea előtt, de nincs.

Így csak fejet hajtani tudok az ember előtt, aki megmutatta az egymással csatázó politkusok és egymásnak feszülő civilek között rekedt emberek - emberek.

Köszönöm, Bea!