Fotó: Lázár Gergő

Régebben, még az "átkosban" apám bütykölt valamit a házon. A szomszéd kisfiú - olyan 4-5 éves lehetett- figyelte egy ideig a kalapálást, majd feltette az évszázad kérdését:

" Pista bácsi! Most bontod, vagy építed?"

Ez lenne az én kérdésem is. Most bontunk, vagy építünk? 

Komolyan az az érzésem, ember nem tudja ebben az országban. Valami egészen elmebeteg módon alakul nálunk az élet. Mert ugye, mintha a kommunizmust próbálnánk összebarkácsolni valami ismeretlen okból. Erre vall a kormány mindenbe beleugatása, az eszelős mértékű elvonások, a minden kétséget kizáróan egypárti hatalom és ezen egy párton belüli egy kormányzó fejedelem. Tök mindegy, mit hazudnak. A tények ezek. Hiába van elméletben két kormánypárt, a KDNP néhány (erkölcsileg kevéssé áramvonalas) vénember dacszövetsége, nem igazi párt. Beleszólásuk a hatalomba annyi van, amennyit a miniszterelnökük enged nekik. Aztán hiába van a Parlamentben több párt. Ők csak vannak, hogy legyenek. Akkora szavuk van a döntésekben, mint mondjuk nekem.

Van tehát egy egypárti kormányzás, nem kis személyi kultusz építgetéssel cifrázva. Államosítás zajlik ezerrel. Felülről jövő utasítások alapján működik az oktatás, egészségügy. Az árak egy része központilag szabályozott. A múzeumok, színházak szintén felülről irányítva. A Jegybankról már ne is beszéljek. A Parlament a nép szórakoztatását hivatott ellátni, más funkciója nincs. A sajtószabadság...Sorolhatnám még, de néhányszor már megtettem. Akit érdekel, olvasson vissza. Engem, vagy mást...sokan óbégatunk egy ideje. Ennyiből is elég tisztán kivehetőek a letűntnek hitt ideológia egyre erősödő körvonalai.

Nade! Ha a kommunizmust építjük itten, akkor kérünk ingyenes oktatást a bölcsitől az egyetemig! Ingyenes egészségügyet is! Garantált foglalkoztatást és lakhatást!  Létbiztonságot! Alacsony árakat!

Ja, hogy ez nem az a rendszer? De akkor melyik? Vagy melyik akarna lenni? Mert a rekord magas elvonások a fizetésekből indokolnák a fenti elvárások teljesülését. Vagy legalább az államadósság csökkenését. Vagy valamit. Na de hogy semmit? 

Vagy lehet, hogy királyságot építgetünk? Erre utaló jelek is vannak. Bár a mostanság a környéken működő királyságok demokratikusak, ellentétben kicsiny hazánkkal, ami sem nem demokratikus, sem nem királyság. Még. Lehet, hogy valamelyik afrikai ország a példakép? Netán Oroszország? Cárságot fabrikálunk? Franc ismeri itt ki magát.

Egyértelmű diktatúrának sem mondanám. Bár vannak szép számmal diktatórikus vonásai, de mégsem az. Ezt a magam részéről nem fájlalom szívből, arról azonban nem vagyok meggyőződve, hogy a hatalom csúcsán is így vannak ezzel. De mit lehet tenni? Ameddig tagjai vagyunk az Uniónak, a hatalom sem engedhet meg minden magának. Sok mindent igen, de az történetesen nem Uniós feladat, hogy a demokráciánkat megvédjék nekünk. Ha mi nem üvöltünk, más nem fog helyettünk. De azért még el lehet hagyni az országot, nem jön éjjel a fekete autó...legfeljebb a TEK, ha megint pocsék napot fognak ki és elnézik a házszámot. Tehát nem igazi diktatúra.

Nem is kapitalizmus, mert ott verseny van. Tudom, van kihívás abban is, amikor egy vállalkozás megpályáz egy megbízást, amire a KÖZGÉP foga is fáj, de inkább eszmei értékkel bír a dolog. Meg esetleg humorforrás a bírálóknak. A kapitalizmusban a magántulajdon szent. Nálunk is vannak szentek gazdagon, de a magántulajdon pont nem az. Mert ugye a magánnyugdíj elméletileg magántulajdon lenne, aztán mégis...A Takarékszövetkezetekkel meg majd csak történik valami szép és jó. 

Szerintem mi kitaláltunk valami egészen új államformát! A családi alapon szerveződő szocialista királyi kapitalizmust, vagy hasonlót. Minden rendszerből megkapjuk a rosszat, viszont a jót megtartja magának az a néhány szerencsés, aki jókor volt kollégista, jó szomszéd volt, vagy szerencsésen házasodott.

Na de ez meg nekem nem annyira tetszik. Ha másért nem, hát mert én nem abban a kollégiumban laktam. De most meg itt élek, ebben az országban. Ami az enyém is, nem csak a kollégista fiúké és baráti társaságuké.  

Meg még közel 10 millió emberé. Részemről eléggé elegem van és ezt nem is rejtem véka alá. Ez sem egyszerű persze, mert ha elmondom mindazt a rosszat, amit magam körül látok, minimum én tehetek róla. Egyrészt, mert akkor mondjam meg, mit lehet tenni. Másrészt hogy jövök ahhoz, hogy osszam az észt. Harmadrészt már a helyzet kialakulása is az én lelkemen szárad. Negyedrészt nincs is helyzet, csak én vagyok depressziós. Az meg (mármint a depresszió) az alkoholizmusom egyenes következménye. Ötödrészt van helyzet, szar is, de azért, mert én beszélek róla. Önbeteljesítő jóslat, vagy mi. Hatodrészt van helyzet, szar is a helyzet, de azzal, hogy elmondom, rontok rajta. Mert ha nem beszélünk róla, ha úgy teszünk, mintha nem is volna, akkor felszívódik. Mint egy véraláfutás.Tudom én, hogy akár magától is el fog múlni ez a cáratyuskás, csodavárós áhítat, de mi van, ha nincs időm kivárni? Vagy kedvem nincs? Nem mondom, hogy egyszerű a helyzet, de nem is reménytelen. Részemről teszem, amit tudok. Mert például az én felelősségem is, hogy ide jutottunk. Az is, ha itt rekedünk. De nem csak az enyém a felelősség, osztozunk rajta. 

Lesz min töprengeni a szaloncukor és a töltött káposzta között. Akinek nagyon nem jött be ez a mostani rezsim, az a kilakoltatás és az ételosztás között fog töprengeni. Az meg minden, csak nem vicces.

El is döntöttem, csinálok egy listát. Ünnepek előtt amúgy is szokás, csak ez másféle lista lesz. Nem gyapjúzoknit kérek az angyalkától, nem is fogadom meg, hogy holnaptól nem iszom sört. 

Listázás közben lesz időm azon is eltöprengeni, hogy sikerült ilyen búbánatosan elszúrni a dolgokat. Meg azon is, hogyan lehet kijavítani. Akinek van kedve, beszállhat a listázásba is, a töprengésbe is, a javításba is.

Aztán majd csak kiderül, hogy bontunk, vagy építünk. Hogy kalapács kell, vagy tégla.