Különös érzés, ahogy az utcákat járom. Mintha Mordorban ragadtam volna, a kopár reménytelenség földjén.

Érzem a Mindent Látó Szemet, perzseli a bőrömet.

Mi a baj velünk?

Kedvetlen ország vagyunk, minden felmérés ezt mutatja. Magam is tapasztalom itt, a világvégén-városkában. Itt is.

Nyomoztam hát egy keveset, hogy kiderítsem az okot. Mert a genetikai adottság számomra nem hihető.

Mára itt nem sok munkalehetőség maradt.

Az 1-2 alkalmazottat foglalkoztató kis üzletek bezártak, mert fizetőképes kereslet jóformán nem maradt.

Márpedig ilyen üzletből volt 20-30. Könyvesbolttól a fehérneműsig, ajándéküzlettől a butikig. Bőrdíszműves, késes, ajándékbolt, varroda, ékszerkészítő, üveges.

Most ezekből egyet sem találok.

Akinek biztos(?) állása van, az sem felhőtlenül boldog.

A pedagógus "önként" vállal plusz foglalkozásokat, amiért persze díjazás nem jár. 

A bolti alkalmazott rakodhat, mint az igásló. Két ember helyett is. Legalább nem kell fitneszterembe járnia, ami szintén nem maradt a városban egy sem. Ha eleget rakodott, beülhet pihenni a pénztárba.

A rokkant nem eléggé rokkant ahhoz, hogy bármiféle ellátást kapjon. Persze munkát sem kap olyat, amiből meg tudna élni emberhez méltóan. Részmunkaidőben foglalkoztatják, ami annyit jelent, 4 órára van bejelentve, ennyit is fizetnek ki neki, de 6 órában dolgozhat. Vagy alkalmanként akár 8 órában is, hogy ne érezze hátrányosnak a helyzetét. Ezzel együtt most ő az, aki nagyobb eséllyel kap munkát. Nem emberségből, hanem az érte járó támogatásért.

A városka mellé települt két üzemben fura módon folyamatos a munkaerő felvétel és a leépítés. Így, egyszerre. Ugyanis felveszik az embert próbaidőre, majd annak lejártával elbocsájtják, mivel pont leépítenek. De közben a helyére veszik fel a következő alkalmazottat. Szintén próbaidőre. Mert ugye próbaidő alatt egy csomó juttatás még nem jár.

Aki tehette, nyugdíjba menekült. Sok idős ember -zömében nők- nyugdíja semmire sem elegendő. Dolgoztak sok évtizeden keresztül, felnevelték a gyerekeiket, ellátták a háztartást. A fizetések terén akkoriban még a mostaninál is jóval nagyobb eltérés volt a nők és a férfiak bérezése között. Ebből eredően a nyugdíjuk is jóval alacsonyabb. Ők azok, akik most szégyenkezve szedik ki a kukából az ételt. 

A nyelvstúdiókból, edzőtermekből, zenetanulási lehetőségekből, színjátszó oktatásból mára semmi nem maradt.

A fiatalok nagyon kis százaléka jut tovább a felsőoktatásba. Nem azért, mintha itt rossz lenne a középfokú oktatás. Azért, mert a szülők nem tudják vállalni a gyermekeik támogatását. Minden van itt, csak esélyegyenlőség nincs.

Meg munka. Mármint az sincs. A városban és környékén működő 12 gyár és üzem egytől egyig bezárt. A környéken sincs lehetőség állást találni, hiszen maga a térség soha nem a fejlett iparáról volt nevezetes.

Az idegenforgalom is haldoklik, az embereknek más országrészben sem maradt utazgatásra pénze, vagy ha igen, azt máshol költik el.

A szlovák bevásárlóturizmus a város szélén lévő Tesco-ig terjed, onnan beljebb ők sem jönnek már.

Nagyon sok emberrel találkoztam. Szinte minden üzletben jártam. Részint, mert a szüleim számára kellett beszereznem sok apróságot, részint kíváncsiságból. Sok vállalkozót ismerek, végigjártam hát őket, beszélgettem, kérdezgettem.

A gyógyszertárban megtudtam: sokan nem tudják kiváltani a gyógyszereiket. Jönnek a receptekkel, jelzik, mennyi pénzük van és a patikus próbálja kiválogatni, melyek a fontosabb gyógyszerek.

A kertvárosban régebben működő élelmiszerbolt bezárt. Helyette takarmánybolt nyílt. Akik tehetik, állatot tartanak. Nem aranyhörcsögöt, hanem tyúkot, nyulat, kecskét, disznót. Nem hobbiból, hanem a tojásért, húsért, tejért. Ezzel semmi baj nem lenne, ha nem kényszerből tennék. Sokszor 80 körüli idős emberek, akik számára a mozgás is nehézkes, tolják haza biciklin a súlyos zsák takarmányt. Ráadásul még ők a szerencsések, mert a lakótelepen élők ezt sem tehetik meg.

Rengeteg az idős ember. Fiatalt csak az itt lévő középiskolák okán látni. Húszas-harmincas éveiben járót alig találtam. Ők elmentek, hogy kezdhessék valahogy a maguk jövőjét építeni. Nem a szomszéd városba mentek, hanem távolabbra. Sokkal távolabbra.

A kis ruhaüzlet, ahová sokszor jártam régebben, vegetál. Azt mondta a tulajdonos, talán fél évig húzza még. Akkor fogy el minden tartaléka.

A másik boltos most árusítja ki kevéske készletét és bezár. Ő már felélte mindenét.

A kínai üzletek, még a turkálók is konganak az ürességtől.

Az egyik boltban vettem néhány férfi fehérneműt. Kiderült, én voltam a havi forgalom.

Mindenki, akivel csak beszéltem azt mondja: haldoklik a város. Úgy érzik, ekkora rombolást soha nem láttak, nem éltek meg. 

A plakátok itt is virítanak az út szélén, miszerint jobban teljesítünk, mosolyra váltjuk és nem hagyjuk többé.

Az emberek szemében nincs mosoly. Úgy érzik, leértek a szakadék aljára. Nem adták fel, van még bennük küzdeni akarás. 

Hiába a plakátok, hiába a postaládákat megtöltő propaganda.

Olyan helybelivel nem találkoztam, aki jónak tartaná a mostani helyzetet.

Azt mondják, ekkora pusztítást még nem láttak. Szerintük a tavalyi évnél borzalmasabbat nem éltek meg. Változást akarnak.

Újra akarják építeni az életüket.

Élni akarnak.

Meg akarják tartani, vissza akarják kapni gyermekeiket, unokáikat.

Ez a kicsi, haldokló város gyógyulni akar.

A kérdés az, ha a vágyott változás nem következik be, mi történik?

Feladják?

Esetleg fellázadnak?

Veszíteni valójuk nincs már.

Hány ilyen közösség van az országban?

Ők hogyan gondolják?

Mit fognak tenni?

Az biztos, hogy mindenhol várják a jobb időt, a melengető napsütést.

Várják a tavaszt.

Várjuk a tavaszt.

Fotó: Lázár Gergő