"Ha én is ilyen leszek, lőjetek le!"

Apámnak ez a -félig tréfásnak szánt- mondata régen, 25-30 éve hangzott el. 

Mégpedig az akkor már velünk élő, idős szülője kapcsán.

Az egykori délceg tartása megmaradt nagyapának, de a kor és az agyi érelmeszesedés mindent lerombolt, ami valójában ő volt.

Megváltozott a személyisége, a valaha szeretetteljes férfi rosszindulatú, gyanakvó és önző lett.

Tudtuk, hogy a betegség az oka, hogy nem tehet róla. Mégis nagyon nehéz volt ezzel élni, elfogadni még nehezebb.

Emlékszem, figyeltem a szemét. Ha valami megcsillant a régi, az igazi nagyapából, reménykedni kezdtem.

Hátha visszajön az, aki ott lapul, valahol belül.

Az, aki gyerekként az ölébe ültetett, aki megfújta a lezúzott térdemet. - Így, már nem is fáj! - mondta mosolyogva. Az, aki mindig tartott otthon (mai napig nem tudom, honnan vette) apró, színes papírba burkolt csokitojásokat, hogy a szekrény tetején ácsorgó, drótból és tollakból eszkábált kis fácán alatt megtalálhassam. Felemelt, hogy elvehessem a csak nekem odavarázsolt bűvös tojást. 

Soha nem történt meg, nem jöhetett már vissza. De a remény mindvégig kitartott.

Ez az, amit nem hiszünk, nem fogadunk el. Hogy velünk is meg fog történni, meg fogunk öregedni.

Tizenévesen nézzük a "véneket". Csoda, hogy még menni tud, hiszen már 40 éves is lehet...

Huszonévesen rácsodálkozunk a kézen fogva sétáló 50-es "matuzsálemekre".

50 körül aztán rájövünk, hogy nem élünk ugyan örökké, de az élet még előttünk van. Hiszen már mindent tudunk és még mindent meg tudunk csinálni.

Arra nem gondolunk, abban nem hiszünk, hogy az idő visszavehet mindent, amit az évtizedek alatt megszereztünk.

Most mégis ezzel kell szembesülnöm, bár még nem a magam okán.

A szüleim, közel a 90-hez, nem képesek többé az önálló életre.

Éveken át elég volt havonta egyszer megtenni a köztünk lévő 100 kilométert, bevásárolni, nagytakarításban segédkezni.

Aztán észrevétlenül sűrűsödtek a szükséges látogatások havi két, majd heti rendszerességűvé válva.

Mostanra ez is kevés.

Dönteni kell, hogyan tovább? Mi a jó és mi a helyes?

Hazaköltözni? Nem lehet, hiszen ide köt minden. A családom, a munka, az egész életem.

Őket hozni ide? Hogyan, hová? Ehhez kevés a hely, sok a lépcső és ők sem akarnak jönni.

Értem is, az ő életük ritmusa nagyon más. Egymás terhére lennénk.

A házi gondozás sem megoldás, hiszen bármikor történhet valami, akár éjjel, amikor maguk vannak a házban.

Félve tettem fel a kérdést, ami a megoldást hordozhatja .

- Mit szólnátok egy otthonhoz?

Az első reakció az volt, amire számítottam. - Minket innen csak lábbal előre visztek ki!

Értettem és elfogadtam. Hiszen bennem is élnek a berögzült berzenkedések. A "szeretetotthon" elfekvő, oda meghalni küldik az idős, hasznavehetetlen szülőket. Elhagyatva, pisiszagban tengetik hátralévő idejüket. Néha egy látogatás, pár szikkadt cukrászsütemény, kínos feszengés.

Nem baj, találunk más megoldást.

Aztán a következő látogatásomkor a döbbenet: - Megbeszéltük. Menni akarunk, jobb lesz ott nekünk.

Azt hittem, most meg fogok nyugodni, hiszen a megoldás érintésnyi közelségbe került.

De jöttek a gondolatok, a rémálmok és átvirrasztott éjszakák, az önvád, a tépelődés.

Mi a helyes? Hogyan lesz nekik jobb? Képesek lesznek megszokni egy új környezetet? Boldogok lesznek idegenek között? Méltó körülmények közé kerülnek? Tisztelettel bánnak majd velük?

Önző dolog, hogy nem költözöm haza? Hálátlan vagyok, amiért nem ezt a megoldást választom?

De megoldás lenne? Hiszen nem lehetek velük napi 24 órában és egy perc alatt baj történhet. Képes lennék megfelelően ápolni őket? Úgy, ahogy az számukra megfelelő.

Vagy éppen az az önzés, hogy nem szeretném otthonba vinni őket? Csak a lelkiismeretemet csitítom, nem az ő érdekeiket nézem?

Halogattam az otthonkeresést. Mindig találtam kifogást, miért is nem hívok fel néhányat, nem megyek el megnézni.

A szüleim pedig sűrűn, egyre sűrűbben kérdezték: - Mikor mehetünk már? 

Tudom, látom. Nem csak mentálisan, fizikailag is kopnak, fogy az erő. Nem hajlik a derék, fárad a test. 

Hiába a hazahordott bot, járókeret. Nem használják, mert a büszkeség még erősebb, mint a megroppanó térd fájdalma, a kopott ízületek merevsége. Idő kérdése, mikor esik el valamelyik, mikor történik nagyobb baj.

Nincs több idő a habozásra, az önmarcangolás nem old meg semmit.

Rengeteg telefon. Magánotthonok, lakótelepi lakás ára beugróként, negyedmillió havonta. Nem finanszírozható.

Másik otthonok, már majdnem finanszírozható, de nincs házaspár szoba. 70 együtt töltött év után nem jut eszembe sem, hogy ne együtt menjenek az út végéig.

Megint másik otthon. Közös szoba, de közös fürdőszoba is. 30 másik emberrel.

Állami, alapítványi otthonok, csak kicsit mérsékeltebb árakkal.

Egy egyházi fenntartású. Az egyetlen, ahol durván, udvariatlanul és elutasítóan morran a hang a telefonba. - Havi 120 ezer fejenként. Ha nem tudja fizetni, ne is jöjjön! A várólista egy év-hosszú. - Mondja az egyházi ember, a szeretet jegyében.

Végül egy, amely megfizethető, kulturált és belátható időn belül költözhető.

A személyes látogatás még hátra van, de a héten az is megtörténik.

Talán meg kellene nyugodnom, de nem megy.

Most sem tudom, jó megoldás-e?

Nem tudom, melyik az önzés: otthonba vinni, vagy nem vinni?

Nem tudok megbékélni a tudattal, hogy bármelyik percben bajuk eshet, de azzal sem, hogy idegenek gondjaira bízzam őket.

Fogalmam sincs, mi a helyes és mi a jó.

Küzdök önmagammal, de küzdök a szüleimmel is.

A napi sürgetésekkel. Az értetlenséggel, hiszen reklámozzák a televízióban, csak be kell költözni! A belátás egyre fogyó készleteivel, az idős emberek öntudatlan önzésével.

Közben igyekszem nem mondani azt a gyerekeimnek, még félig tréfásan sem:

"Ha én is ilyen leszek, lőjetek le!"

Fotó: lazarg.com