Egyszer van, hol nem van, van egy apró királyság a Túró-medencében.

Ebben a királyságban csupa-csupa zseni, nóbeldíjas és sportbíró élt, teljes békességben.

Illetve a teljes még stimmel, de a békesség tovatűnt.

Történt pedig, hogy élt egy faluvégi kis házban a szegény asszony, szegény ember és az ő három fiuk.

Az egyik fiú - akit Rudolfnak hívtak - egyszer elhatározta: ő bizony király lesz, ha fene fenét eszik is!

Hiába sírt az anyja, hiába rúgta fejen az apja, a fiú nem tágított.

Összeszedte a motyóját, bokrétába kötötte és elindult szerencsét próbálni. Meg sem állt a Nemzeti Királyképző Tanodáig. Felment a márványlépcsőn, fel az irodába és azt mondta: - Jöttem, hogy király legyek!

- Király! - bólintott a nagytudású professzor, aki az irodában lakott. - No, akkor ülj le és okosodj! Ha már eléggé okos vagy, lehetsz király.

Rudolf bevackolt a sarokba, csak ült és ült és ült. Érezte, egyre okosabb, egyre királyabb.

Mikor már nagyon, de nagyon okos lett, elérkezettnek látta az időt. Az országban éppen megürült a trón, mert az addigi uralkodó úgy határozott, mégis inkább cipőfelsőrész-készítőnek áll. Rudolf rohant, hogy ráüljön a trónusra, de a nagy rohanásban hasra esett és eltört a bajusza. Mire feltápászkodott, már más ült a trónon.

Duzzogva behúzódott az ablakdeszka alá és csak várta, mikor áll fel a bitorló. De az csak ült, nem mozdult. Rudolf unatkozott, nézelődött ki az ablakon. Addig-addig leskelődött, amíg a szemébe nem repült egy pótkocsis IFA. Rudolf a szeméhez kapott, de abban a pillanatban az addigi király óvatlanul felállt a trónról, mert nagyon megtelt a hólyagja. Rudolfnak sem kellett több, gyorsan a megürült helyre telepedett, oda is szögelte a köpönyege szélét, ki ne borítsa valaki az áhított székből.

Az alattvalók szemrebbenés nélkül vették tudomásul a királycserét és mostantól Rudolf uralkodót szolgálták teljes hűséggel. A legesleg hűségesebbek látták, hogy a királyuk valamiért befogja az egyik szemét, úgy tettek hát ők is. Kihirdették az országban, mától mindenki köteles követni az új divatot, ha jót akar. 

Volt persze, aki nem akart jót, azok direkt a másik kezükkel takarták le a másik szemüket.

Még néhány olyan egyszeri nóbeldíjas és sportbíró is volt, aki egyik szemét sem volt hajlandó eltakarni. Na, őket aztán szívből gyűlölték azok, akik az egyik, meg azok is, akik a másik szemüket takarták el!

Így éldegélt ez az okos nép, teljes boldogtalanságban és békétlenségben, mígnem eleredt az eső.

Esett és esett, mintha soha nem akarna elállni. Az emberek lesték az eget. Ki ezzel, ki azzal a szemével.

Néhányan mindkettővel, de azokat mindenki leköpte, aki arra járt.

Azt még nem mondtam, hogy ezt a kies kis országot egy folyó szelte ketté. A Szarvas-folyó.

Az egyik partján éltek azok, akik az egyik, a másik partján meg azok, akik a másik szemüket fogták be. A kétszeműek egy szigeten, a folyó közepén. 

El is nevezték magukat az egyszeműek, attól függően, melyik partján éltek a folyónak. Az egyik parton élő egyszeműek voltak a Vas-népe, a másik parton élőket meg máshogy hívták.

Na szóval, esett és esett, a folyó meg csak duzzadt, hömpölygött és egyre jobban ráhozta a frászt a népekre.

Mindenki aggódott, csak Rudolf király nem, mert ő fél kézzel el tudta zárni a vízcsapot. Ezért aztán úgy hitte, az áradást is el tudja zárni, az udvaroncok meg nem mertek neki szólni, hogy az nem fog menni.

A folyó partján nőtt az izgalom, mígnem a helyi várúr döntő lépésre szánta el magát. Zsákokat és homokot rendelt, hogy majd jól körülrakják a folyó partját, így az nem tud betörni a házakba. Először úgy gondolta, csak a maga oldalán osztja ki a védelmi eszközöket, de megsúgták neki, hogy abból baj lehet. A szomszédos országokból már jó ideje görbe szemmel figyelték a félvakon bóklászók népét. Ha most az egyik oldalt elviszi a víz, akkor akármi is történhet.

Töprengett a várúr, mit is tegyen? Végül (mert zseni volt), kitalálta! Hogy a külföldi spionok se mondhassanak rosszat és Rudolf királyt se bőszítse fel, parancsba adta: a zsákokat a folyó egyik, a homokot a másik partra szállítsák! 

Ott állt a Vas-népe az egyik parton és értetlenül bámulták az üres zsákokat. A másik parton a másik nevű nép meg a homokot nézte, szintén értetlenül.

A folyó semmit nem nézett, csak duzzadt és hömpölygött, lassan kilépve a medréből.

A kétszeműek lakta szigeten élt egy apró, hófehér hajú manó. Ma-rika volt a neve. Állt a sziget szélén, kapkodta a fejét erre, kapkodta arra és hirtelen égtelen dühbe gurult. Felkapaszkodott egy vakondtúrásra, szócsövet csavart a klaviatúrából és rákiáltott a várúrra.

- Hülye vagy!

A várúr büszkén bólintott, hogy hát tényleg.

- Meg fogtok fulladni! - ordított Ma-rika a derékig vízben álló egyik oldali egyszeműekre. - Ti is megfulladtok! - fordult a másik egyszeműek felé.

- Nem baj! Lényeg, hogy ti is megdöglötök a szigeten! - üvöltötték boldogan mindkét partról.

Az eső meg csak esik és esik. Rudolf király a palotában mit sem sejtve túrja az orrát a trónon és senki nem mer szólni neki, hogy már a palota kertjében hömpölyög az árvíz.

Az udvaroncok inkább befogják a másik szemüket is, mert úgy biztonságban érzik magukat.

Bizony.

 Fotó: lazarg.com