2015. jan 01.

Hurka, pocok, boldogság

írta: E_S
Hurka, pocok, boldogság

Ritkán beszélek magamról, a családomról. Most - tekintettel fogadalmamra, miszerint ma nem foglalkozom politikával - háztáji híreim következnek.

Nem vagyunk kényszeresen ünneplő család. Az elvárthoz képest szeretjük úgy megtartani az ünnepeinket, ahogy az nekünk jó. A szilveszter is ennek jegyében telt. Mini disznótort tartottunk.

Kicsit felemásra sikeredett az idei év zárása, mert a négy gyerekünkből kettő tudott hazajönni. Pontosabban egy még velünk lakik, a többiek már a maguk életét élik. Távol tőlünk. Tehát négyen készülődtünk az év búcsúztatására, amit hurka és kolbász gyártással alapoztunk meg. 

Ahogy minden mást az életünkben, a hurkát is a magunk ízlése szerint csináljuk. Tudom, tüdő, lép és hasonló dolgok szükségeltetnek bele, de a mi konyhánkban más a módi. Puhára főtt disznószív, sok máj, rizs, pirított hagyma, só, bors, majoranna. Kerül még bele főtt hasalja szalonna és a frissen főtt kocsonyából kihorgászott, puhára főtt bőr, kicsontozott köröm, a füstölt csülök kövérje. Az én dolgom bekeverni a tölteléket, mert ez is hagyomány nálunk. Ameddig a fokhagymás-paprikás-köménymagos kolbászhúst gyúrtam, a hurkát ízesítettem, volt időm átgondolni az életemet.

Az életemet, amely összefügg más életekkel. A pároméval, a gyerekeink életével. Ez a szorosan vett családom. Néha beszélgetünk arról, hogy nekünk soha nem volt szerencsénk. Nem húzták ki a lottón a számainkat. Nem nyertünk még tombolán sem. Soha, semmit. Ilyen szempontból valóban nem vagyunk szerencsések, más, sokkal fontosabb szempontok szerint elképesztően, nagyon szerencsések vagyunk.

Most, újév reggelén elnézem a páromat. Az előbb kelt fel, égnek meredő hajjal, félig nyitott szemmel bóklászik körülöttem. Abban a mohazöld köntösben, amit tőlem kapott valamikor. Az arca gyűrött, a bőre álom-illatú. A tegnap estére gondolok. 

Néhány hete beköltözött a garázsunkba egy pocok. Szerencsére nem családostul, talán agglegény pocok. Vagy aggleány. Aprócska, hüvelykujjnyi kis jószág, remegő orrocskával, éber tekintettel. Napokig jártam a boltokat, mert a hívatlan lakót ki szerettem volna költöztetni. Nem vettem mérget. A kutyusok miatt sem, a pocok miatt sem. Önmagunk miatt sem. Valami más megoldást kerestem. A ragasztó nem sokkal jobb, mint a méreg. Végül találtam élve-elfogó csapdát. Alul kis ajtó, fölül fém tésztaszűrőre emlékeztető kis kupola, közepén nyílással. Berakom a csalit, a pocok bemászik, fogjuk a csapdába esett kis állatot és kivisszük az erdő szélére, ahol szabadon engedjük. Ez megfelelt nekünk a párommal. A pocoknak nem felelt meg. Nem kért sajtot, kolbászt, diót, gabonát, paprikát, almát. Semmit sem kért. Aztán hirtelen nagyon hideg lett odakint. Ha bemászott volna a csapdába, helyben elengedem, vissza a garázsba. Mert odakint percek alatt megfagyna.

Néztem a páromat este. A kezében valamivel óvakodott a garázsba, majd lerakott a földre két szem kutyatápot. A pocoknak. Minden este kiteszi neki, reggelre mindig eltűnik. Néztem a páromat és tudtam, hogy nagyon szeretem. Ilyesmik miatt lehet nagyon szeretni valakit. Egy pocok miatt. Az élet tisztelete miatt. A bölcsesség miatt. A jósága miatt. Szeretem és pontosan tudom, mennyire szerencsés vagyok.

A tegnapra gondolok. A fiunkra, aki hazajött a messzi országból. A konyhában töltött napra gondolok. A beszélgetős-nevetgélős órákra. A boldog mosolyra, mert finom lett minden. A végtelen hosszan kanyargó finomságokra, ahogy apró hegyekké nőtt a karikába tekeredő hurka-kolbász. A másik két fiunkra gondolok, akik távoli országokban figyelték, mikor ér össze az órán a két mutató. Biztosan gondoltak ránk, ahogy mi is gondoltunk rájuk. Hiányoznak, de jó helyen vannak. Élik az életüket, építik a jövőjüket. Dolgoznak a céljaikért. Rendben vannak és jól van ez így. Hamarosan hazajön a következő, aztán a legidősebb is. Jönnek és elmennek. De kicsit mindig itt vannak, hiszen összetartozunk. Hamarosan kirepül a negyedik gyerek is, felépíti a maga külön életét.

Mi pedig dönthetünk, hogyan tovább. Szerencsések vagyunk, mert itt vagyunk egymásnak. Szerencsések, mert maradhatunk, de mehetünk is, ha úgy akarjuk. Mindkettőnk munkája olyan, ami nem köt helyhez, sem országhoz. Majd döntünk. De bárhogyan lesz, gazdagok vagyunk. Igaz, soha nem nyertünk semmit, de megdolgoztunk mindenért és elértük, amit el akartunk érni.

A tegnap éjszakára gondolok. Az éjféltől hajnalig ölben ringatott 40 kilós kutyára, aki halálosan retteg a tűzijáték durrogásától. A félelemtől kifordult szemmel reszkető gyáva oroszlánra, aki képtelen elfelejteni a volt "gazdi" árulását, az utcán csavargás szörnyűségét, az ütéseket, rúgásokat, a menhely szabályait. 

A párom ölében ücsörgő maroknyi kiskutyára, aki értetlenül nézte a barátja rettegését. Mert a néhány kilós csöppségben tonnányi bátorság és még több szeretet lakozik. 

Az én világom egy gyönyörű gömb. A fiainkra gondolok, a páromra, a barátainkra. A kuytusainkra, a pocokra a garázsban. A hurkára-kolbászra a fagyasztóban, ami egész télen kitart majd, minden alkalommal az év utolsó napjára emlékeztet, ahányszor sütőbe tolunk egy adagot belőle. A finoman fokhagymás illatról a konyhában töltött nap emléke fog az eszembe jutni, a fiunk mosolya. Egy része ennek a hurkának-kolbásznak holnap repülőre száll, hogy a másik fiunk is kaphasson az itthoni ízekből, illatokból. 

Nem nyertünk soha, semmit. Mégis megvan minden, amire ember vágyhat. Munkánk, gyerekeink, kutyusaink és egy pici pocok. Hurka-kolbász a fagyasztóban. Emlékek, élmények, mosolyok, érintések.

 Ennyi kell a teljességhez. Ennyi és sok szerencse.

Ezt kívánom kindenkinek.

hurka.jpg

 

Szólj hozzá

család szilveszter szeretet