Ez nem újságcikk. Nem politikai elemző, nem szakember írta. Csak én, egy átlagos ember, a magam átlagos szemszögéből figyelve a kicsit sem átlagos történetet. A sorsunk, a sorsom alakulását.

Közelednek a választások. A Nagy Mű már szinte teljesen elkészült, apró simítások vannak még hátra.

Kiépült egy olyan rendszer, amihez hasonlót láttunk már más időkben, de az soha nem hazudta magát demokráciának.

Mára minden egy kézben összpontosul. Apránként, centiről centire, szinte morzsánként fosztottak meg minket minden jogunktól, lehetőségünktől és végül az önérzetünktől. A háttérben jól felépített gépezet dolgozott és dolgozik ma is. A kormánypárt célja hatalomra jutása pillanatától kezdődően NEM az volt, hogy jó ...

Magyarország jobban teljesít! Képtelen vagyok úgy bekapcsolni a televíziót, hogy ne értesülnék erről az örömteli hírről. Ilyenkor boldog sóhajjal veszem tudomásul: igen! Ez az, ami megdobogtatja minden érző lelkű nemzettársam szívét. Mert nekem olyanom is van. Na nem szívem (az is egyébként), hanem nemzettársam. Ezt abból gondolom, hogy van Nemzeti dohánybolt, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Nemzeti Erőforrás Minisztériuma, Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság, Nemzeti Adó és Vámhivatal, Nemzeti Kulturális Alap, Nemzeti Együttműködési Alap, meg még olyan kétszáz valami, ami nemzeti. Hogy a Nemzeti Színházat ki ne felejtsem!

Nem mondom, nyomaszt kissé, hogy időről időre kizárnak a nemzetből, mert nem civil összefogok, utálom Horthyt, ...

A minapi események, a körülötte forrongó indulatok ismét elgondolkodtattak. Jó, szokásom egyébként is gondolkodni olykor, de most célzottabban teszem, mint egyébkor. Több impulzus ért, mint amit hirtelen fel lehetne dolgozni, próbálok rendszerezni ezért.

Kezdem talán az apró bosszúságnál, mert valós probléma ez is, ráadásul kapcsolatban van a nagyobb, súlyosabb gondokkal. Összefügg minden mindennel, közös gyökere lévén. Már persze az én véleményem szerint, ami távolról sem feltétlenül az általános, nagy igazság. Kicsiny igazság csak, az én igazságom.

Tehát az apró bosszúság, mely visszakanyarodik a menni, vagy maradni témához. A boldogulást külföldön kereső, vagy itthon maradó-e a jobb ember sarkításhoz. Már a kérdés ...

Fura dolog a gyávaság. A magam gyávaságáról beszélek, másokét nem ismerhetem. Született egy írás. A gyermekeimnek írtam le azt, amit önmagamnak bevallani is fájdalmas volt. Egyszerűen csak el akartam mondani valamit, amit hitem szerint ki kellett mondanom. Aztán ez a bejegyzés önálló életre kelt, tőlem függetlenül és kontrollálhatatlanul jutott el sok emberhez. Felmérni sem tudom, mennyihez. Akaratlanul tapintottam rá valamire, ami másokat, sokakat is érzékenyen érint. Akinél ideget ért, az ordít. Vagy artikulátlanul, vagy vádaskodva. Miért nem teszek ellene?

Igaz. Tennem kell ellene. Nekem is.

Annyi mindennel nem néztem szembe, ahogy a társadalom jókora része sem.

A mai napig nem néztünk szembe a II. világháború történéseivel. ...

Néhány napja már megütötte a fülemet egy mondat. Vagy a szememet, de ez furán hangzik.  Tétényi Évát miniszterelnöknek!  El is kezdett mocorogni a fejemben a gondolat, de elhessentettem. Nálunk ilyen nem történhet - legyintettem.

Aztán tegnap ismét felbukkant. Nem nagy hír, nem olyasmi, amit felkapna a média. Most még nem.

Csak én kaptam fel. A fejemet.

Mert miért is ne?

Valóban, miért is ne?

Egy régi mondat máig a fülemben cseng. "Előbb-utóbb rá fogunk jönni, hogy Magyarországon mindenki esztergomi." A jóslat bevált. Máig érvényes, igaz. Egyre inkább az.

Mindenki esztergomi.  Ez a cikk két éve íródott. Akkor úgy hitte a Szerző, Tétényi Éva fel fogja adni, mást nem tehet. Nem így történt. Hihetetlen makacssággal ...

Halottak napja közeledtén útra kelek. Ahogy az országban oly sokan, gyertyát gyújtok a sírhantokon. Ahonnan származom, ahol a nagy- és dédszüleim és számomra ismeretlen őseim nyugszanak. Egy zsákfalu a Mátrában. Régebben a közeli szénbánya adott megélhetést az ittenieknek. Gazdag falu volt, nagy házakkal, gondozott portákkal. A nagy házak ma is megvannak, hiszen odébb tolni nem lehet őket.

A völgyben fekvő települést erdők veszik körül. Hatalmas, öreg tölgyek nézik magukat a közeli forrásból táplálkozó patak vizében. Végeláthatatlan akácos kapaszkodik fel a dombokra. Virágzáskor menyasszony-fehér ruhába öltöznek a kopár fák és bódító illattal csalogatják a méheket. Mivel innen út tovább nem vezet, csak az jön ide, aki ...

Lassan lecseng a nagy megemlékezés. Az utóhangok persze ott pattognak még a televízióban, sajtóban. Az agyunkban, lelkünkben. Akkor is, ha nem akarjuk. Kitérni előle ma már nem lehet. Annál kevésbé, mert beindult a választási kampány, amely szakértők szerint zajosabb és mocskosabb lesz, mint valaha.

Mindenki kiáll, feláll, oda,- és ellenáll. Kimondja, elmondja, megjósolja. Kikéri magának, megsértődik, elküldi a másikat a francba. A politikai beszédekben elhangzanak a víziók, ígéretek, fenyegetések és hagymázas látomások.

Az az érzésem , valami gyökeresen megváltozott. Nem most, nem hirtelen, de mára befejeződni látszik.

Olyan színházat láthatok, amelyben immár nem egy, de több rendező instruál. Mint az oly sokszor elő ...

Ez az írás már jó régi, 2013-ban született. El is feledkeztem róla, de ma szembe jött velem ez az álláshirdetés. Elővettem hát a régi cikket, talán még most is aktuális.

Nézem a hirdetést és nem akarom elhinni, amit olvasok. Illemhelykezelőt keresnek, jó kommunikációs készséggel. Jelentkezni e-mailben, önéletrajz, motivációs levél, fizetési igény....Motivációs levél?

Lássuk. Azt ugye nem írhatja az ember motivációként, hogy kell a munka, mert fizetni kell a számlákat. Enni kell és a gyerek kinőtte a cipőjét. Mégis, mit lehet akkor ebben a kis levélkében kibontani, amitől a munka meghirdetője engem választana?

Tisztelt (ööö...) Hirdető!

Örömmel találtam rá az Önök munkaajánlatára. Azonnal tudtam, ezt az ...

Ödönkéről álmodtam. A kis haszontalan beszivárgott a nappalaimba, belekukkant a tányéromba, a zsebembe, ott lapul a zoknik közt a fiókban, kipottyan az újság, könyv lapjai közül, rám huhog a televízióból és már az álmaimba is befurakodott.

Este békésen tértem nyugovóra, mert a hálószobába csak nem jön utánam. De bizony!

Azt álmodtam, hogy Ödönke már nem csak az ovi homokozójában basáskodik és terrorizálja a többi lurkót, hanem mindenhol ott van. Az összes ovi összes homokozója az övé. Azért mert ő ezt mondja és mert a pajtásai, akiket megtűr maga körül, szintén ezt mondják. Ödönke hisz is ebben, mióta olyan csúnyán beverte a fejecskéjét, a többi kisgyerek meg úgy tesz, mintha hinne benne. Nem akarják idegesíteni ...

Nézelődjünk kicsit magunk körül.

Véleményem szerint a technika, annak minden ága és formája olyan sebességgel fejlődött és fejlődik, amely messze meghaladja az emberi evolúció lehetőségeit.

Gondoljunk csak bele: alig 30 év alatt mi minden változott meg.

30 éve, ha telefonra vágytunk, bementünk az illetékes szolgáltatóhoz. Ahhoz az egyhez, igen. Igényeltünk, vártunk. 2 hónapot, vagy 2 évet. Aztán jött egy szaki, madzagokat húzott a falba, fúrt, faragott, rákötötte a ház előtt ácsorgó oszlopra a drót egyik végét, a másik végéhez kapcsolta a készüléket és máris boldog telefontulajdonosok lettünk.

Ma bemegyünk valamelyik hiperszuperbe, vagy benzinkútra és vásárolunk egyet. Dobozba csomagolva ott a készülék, a ...