Nem tisztelt Orbán Viktor!

Nem a magam nevében írom ezt a levelet, de mégis a magam nevében.

Mindenki nevében, aki nem tudja ezt megtenni.

Van egy család. 

Három felnőtt. 

Az apa néhány hónapja veszítette el az állását, 50 évesen.

Leépítették, mert kellett a hely az ismerősnek.

3 hónapig kapott álláskereső támogatást, már nem kap azt sem.

Csontsovány, gyomorfekélyes, fásult.

Az anya egy nem működő Kft. résztulajdonosa, amiből nem tud szabadulni.

Ő sem segélyt, sem egyéb juttatást nem kap.

Pánikbeteg, a folyamatos stressz felőrölte.

A fiuk felnőtt, pénzhiány miatt abba kellett hagynia az egyetemet.

Ő sem kap ellátást.

Kényszerbeteg, pánikbeteg.

Nincs jogosítványuk, nem tudnak angolul, nem fiatalok, nem megváltozott munkaképességűek, nem nappali tagozatos diákok, nincsenek már- és még védett korban.

Nem találnak munkát. 

Sehol, semmit. 

Ezer önéletrajzot szétküldtek, naponta tucatnyi hirdetésre jelentkeznek.

Sem gyárba, sem idénymunkára, sem sehová nem kell egyikük sem.

Nincs pénzük telefonra, sem buszjegyre, bérletre.

Rájuk záródott a lakásuk négy fala.

A lakás, ami már nem az övék.

A bank elárverezte, a bank által létrehozott Kft. megvásárolta. Féláron.

Nem tudják, mikor lakoltatják ki őket, nem tudják, hová fognak menni.

A házaspár ledolgozott 25-30 évet az életéből, most mégis éheznek.

Tényszerűen, konkrétan fizikailag éheznek.

A fiuk tegnap elájult. Mert meleg van. Mert napok óta nem evett.

Ő sem, a szülők sem.

Ma, itt éheznek.

Haldokolnak.

Nem lusták, nem segélyt akarnak, nem adományt.

Nem diplomások, nem kiemelten támogatott munkavállalók.

Egyszerű, hétköznapi emberek, akik dolgoznának bármit, nem válogatnak.

Mégis éheznek.

Ha talál valamelyikük munkát, a bank viszi a fizetést. Mindet, az utolsó fillérig.

Ez így rendben van? Lehet a fél fizetést a munkáltatónál letiltani, a maradékot inkasszálni?

Nincs kiút, nincs megoldás.

Semmi sincs.

Egy kiló liszt, egy csipet só, egy kanál olaj sincs.

Budapesten élnek, Budapesten haldokolnak.

Nincs földjük, ahol a minimális dolgokat megtermelhetnék. Egy cserépnyi földjük sincs.

Kecske sincs.

Közmunka sincs.

Remény sincs.

Holnap sincs.

Már ma sincs.

Miniszterelnök úr!

Hány ilyen család, hány ilyen egyedülálló van ebben az országban?

Mi lesz velük?

Halálra vannak ítélve?

Tényleg nincs rájuk szükség? Értéktelenek? Pusztulniuk kell?

Nem lehet bérlakásokat biztosítani, munkát adni nekik?

Mi marad számukra?

A szociális temetés?

Egyik elkaparja a másikat?

És a végén mi van?

Az utolsót ki fogja eltemetni?

Valóban ennyire gazdag ország lennénk, hogy szemétre dobunk életeket?

Ennyire szegény ország vagyunk?

Ilyen utolsó, aljas, gyilkos nép vagyunk?

Öngyilkos nép?

Miniszterelnök Úr!

Nem írhatok az elmúlt nyolc évnek, sem más politikai pártoknak.

Most és itt az Ön szava a törvény, az Ön kormánya az egyetlen.

Az Ön felelőssége, dolga és feladata gondoskodni arról, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő.

Öt éve az Ön megkerülhetetlen, tagadhatatlan felelőssége.

Vállalnia kell ezeknek az embereknek és a többi, hasonló helyzetben tengődő, vegetáló, haldokló embernek a felelősségét.

Ezt soha, senki nem fogja levenni az Ön válláról.

A kétharmad felhatalmazta önöket erre?

Ez szociális katasztrófa.

Ez népirtás.

Nem várok választ a levelemre.

Azonnali cselekvést várok, kérek, követelek.

Ön és kormánya minden tagja keljen és feküdjön azzal a tudattal, hogy miközben reggeliznek, autóba ülnek, lobbiznak, alkut kötnek, nyaralnak, este betakarják a gyereküket, megisznak egy sört, aludni térnek, közben emberek küzdenek a kilátástalansággal, emberek éheznek és emberek halnak meg.

Most és itt, a fülkeforradalom és a kétharmad országában.

Nincs kire tolni a felelősséget, csak egymásra mutogathatnak.

Öt éve romlik a helyzet és semmit nem tesznek ellene.

Ez nem a ballib hazugsága, nem demagógia, nem külföldi ármánykodás.

Tény.

Valóság.

A Fidesz valósága.