A miniszterek elnöke pénteki szónoklatából szeretnék idézni.
"A magyar emberek dolgozni akarnak, a magyar büszke nép, ha lehetősége van rá, nem akar más kegyelemkenyerén élni, hanem a saját munkájából akar megélni. A mostani kormány partnere ebben az embereknek, így ez a „természetes életösztön” azonnal megjavítja a foglalkoztatottsági, munkanélküliségi mutatókat."
Miniszterelnök Úr!
Kaptam egy levelet, de továbbítani szeretném azoknak, akik a törvényeket alkotják, akik úgy hoznak döntéseket, hogy semmit nem tudnak a valóságról. Vagy tudnak, de nem érdekli őket. Ez a levél őket, Önöket illeti!
Tudom, hogy nem egyedi eset, amiről az alábbi vádirat levél szól. Sok, hasonlóan kilátástalan sorsú család vergődik ma ebben az országban.
A "természetes életösztön" annyiból áll, hogy nem dobják el maguktól azt, amit életnek lehetne nevezni. Ha élet lenne.
Gondoljanak ezekre a családokra minden alkalommal, amikor a szociális támogatásokat "átalakítják". Akkor is, amikor stadionokat építenek, amikor drága szobrokat állítanak, amikor milliárdokból neveznek át köztereket. Gondoljanak erre, amikor a közpénzekből rosszul sáfárkodnak, amikor felveszik a minisztériumokba a századik államtitkár helyettest, amikor felveszik a lakhatási hozzájárulást, közlekedési támogatást, amikor beülnek a közpénzen vett, közpénzből fenntartott autóikba. Ez jusson eszükbe, amikor szétfolyik, eltűnik az a pénz, amiből az itt élő emberek, a munkaképtelen, önhibájukon kívül nyomorult helyzetbe jutott emberek létfenntartását kellene segíteni. Az a pénz, amit mi, polgárok fizettünk be, adtunk össze. Ez a család is. Ez az anya is, aki végső elkeseredésében írta meg a levelet. Egy anya, aki a büszke magyar nép tagja. Anya, aki minden büszkeségét félretéve harcol azért, hogy a gyereke elindulhasson az életbe. Egy anya, akinek a természetes életösztöne, a büszkesége arra elegendő, hogy letérdeljen és kérjen. Újra és újra.
Ha valami csoda folytán az Ön, vagy bármely kormánytag, politikus kezébe kerülne ennek a nőnek a levele, olvassák el figyelmesen. Gondoljanak arra, hogy ennek a fiúnak van-e lehetősége tanulni? Rajta múlik-e, hogy eljusson a felsőoktatásba? Pénz, lehetőség, internet nélkül van-e reménye arra, hogy munkát találjon? Ő, vagy a szülei mit tehetnének, hogy javuljon a helyzetük? Van-e felelőssége a mindenkori kormánynak abban, hogy egy fiatalember jövője (egyben az ország jövője) miként alakul? Gondoljanak arra is, hogy nem ez az egy család van ilyen helyzetben. Végül gondoljanak arra, hogy ettől sokkal szörnyűségesebb helyzetben van nagyon sok család. A tragédia nem akkor kezdődik, amikor valaki fizikailag éhezik, szomjazik, megfagy a lakásában. A tragédia itt kezdődik!
Segítünk, mi emberek. Segítünk sokaknak, sokan. De mi lesz holnap? Küldünk ruhát, élelmet, egy kevés pénzt. De aztán? Amikor elfogy a lehetőség? Akkor mi lesz?
A múltra hivatkozni, az elmúlt nyolc, huszonnyolc, száz évre kenni a felelősséget nem lehet. Most és itt van nagyon nagy baj. Most és itt kell változtatni a rendszeren, mert az rossz és embertelen.
Olvassák el ennek a nőnek a levelét, mert ez nem egyetlen család tragédiájáról szól. Olvassák és nagyon, de nagyon szégyelljék magukat!
"Kedves Edgar!
Egyáltalán nem haragszom, mert felteszed a blogodra a levelem. Nem szégyen, csak baj, hogy ide jutottunk.
Én 60 éves vagyok, de a 18 éves fiam miatt írtam. Férjem parkinson kóros, én lebenyi epilepsziás vagyok, és volt 2 agyi infarktusom. 42 éves koromban született egy kisfiam, aki bearanyozta az életünket. Akkor még mind a ketten egészségesek voltunk, volt munkánk, soha nem ittunk, dohányoztunk, kávéztunk, szórakozni sem jártunk. Minden időnket és pénzünket a gyermekeinkre( van egy 37 éves fiunk, két unokánk is) költöttük és csinosítgattuk a házunkat. 33 évig ápolónőként dolgoztam, a férjem építési vállalkozó volt. Sajnos azonban először a férjem robbant le, akkor derült ki, hogy parkinsonos, ami 2 év alatt teljesen munkaképtelenné tette, már a jogosítványát is elvették. Én már régóta epilepsziás vagyok, de megszoktam, gyógyszeresen elég szépen vissza lehetett szorítani a rohamok számát. Sajnos annyira drágák a gyógyszereim, hogy már nem tudom őket kiváltani, így elég gyakran vannak rohamaim. Ráadásul lebenyi epilepsziám van, ami sokkal összetetteb, mint a rángógörcsös.
Szerencsére kaptam a kezemre egy karkötőt, amit mindig hordanom kell, így, ha elér az epilepszia, akkor a rendőrök és a mentősök is egyből tudják, hogy nem vagyok részeg, sem gyógyszeres, sem narkós.
Világ életünkben becsületesen dolgoztunk, a két gyerek volt a mindenünk. Soha a törvénnyel nem volt dolgunk, ha szívtuk is a fogunkat a magas adó miatt, azért befizettük.
Az idősebb fiunk főiskolát végzett. Vidék és városfejlesztő mérnök, de a szakmájában nem kapott munkát. Jelenleg más munkát végez. Menyem is dolgozik, szintén az a végzettsége mint a fiamnak, de ő laboránsként dolgozik. Van két gyermekük, egy 8 éves kisfiú és egy 3 és fél éves kislány. Sajnos ők sem tudnak nekünk segíteni, mert fizetik a lakás törlesztést( szerencsére forintban vették fel) na meg a két gyerek is sokba kerül és a rezsijük is magas. Nem is várjuk el tőlük, hogy segítsenek.
A fiatalabbik fiunk is elég jól tanul, már tavaly előérettségizett angolból. Nem azt mondom, hogy kitűnő tanuló, de sosem bukott még meg és szerencsére nagyon jó gyerek.Tudomásul veszi, hogy nekünk nem futja olyan dolgokra mint a barátainak és ha ezért valaki megszólja, azzal nem is barátkozik. Azért írok most ilyen sokat, mert nincs internetünk, 3 hónapja felmondtuk, mert nem tudtuk volna fizetni. A fiunknak nagyon hiányzik, de megérti, hogy sokkal fontosabb, hogy legyen mit enni és a ballagásra is spórolni kell...
Már mindenünket eladtuk, amit csak tudtunk nélkülözni. A gyerek kinőtt ruháit, cipőit elküldtük az árvízkárosultaknak és a vörös iszap katasztrófa áldozatainak. Igaz,akkor még apa tudott dolgozni, bár már akkor is beteg volt, de nem ennyire.
A fiunk most lázas. Gondolom a vizes cipő amiben egész nap az iskolában volt, megtette a hatását és felfázott. Nem engedték meg a tanárok, hogy papucsot vigyen be váltó zoknival, másik cipője meg nincs, amit lecserélhette volna szárazra...
Az utolsó 4 évben drasztikusan leépültünk anyagilag. Kettőnk rokkant nyugdíja és a családi pótlék összesen 125.000 Ft. Ebből a rezsink 45.000 Ft. A férjem gyógyszerei 30-35.000 Ft. körül vannak havonta, az enyémek 20.000 Ft körül vannak/lennének. Képtelenek vagyunk kijönni a havi jövedelmünkből.
Banki kölcsönt soha nem kértünk, de pénzt sem ismerősöktől, hisz tudtuk, nem fogjuk tudni vissza fizetni, hisz nem várható semmilyen javulás a pénzügyeinkben.
Hála a Fidesz áldásos tevékenységének, elvették a közgyógyunkat, a lakástámogatásunkat,(havi 3000 Ft. gázártámogatás volt), azzal az indokkal, hogy magas az egy főre eső jövedelmünk.
Fiunk az idén érettségizik, és oda jutottunk, hogy nem tudunk neki cipőt venni. Egy vászon cipője van, esős időben az iskolában egész nap abban az átázott cipőben kell meglennie. 192 magas a gyerek és 65 kg. a lába 45-ös. Az érettségi után mentőápolónak szeretne tanulni Szegeden. Tanulás mellett és a szünetben dolgozni akar, így talán meg tudjuk oldani az útiköltséget és a megélhetést.
Szegény állandóan éhes, pedig mi a férjemmel már hónapok óta nem eszünk főtt ételt, hogy neki legyen. Én nem váltom ki az epilepszia elleni gyógyszereimet, csak, hogy több jusson a gyereknek.
Az internetünket és a kábeltévénket már kikapcsoltattuk, egy szomszédom engedi meg, hogy használjam az ő gépét.
Tudom, az emberek nagyon szegények, és már maga a postaköltség is több ezer forint, ha ruhákat küldenének. Tudom magamról, mert valamikor mi is segítettünk az árvízkárosultaknak, a vörös iszap károsultjainak, ( bár oda már a városunkból induló 3 kamion egyikével mentem). Akkor még nem voltam ennyire súlyos pánikbeteg és az epilepszia elleni gyógyszereimet is ki tudtam váltani.
Ma már ki sem merek mozdulni, mert soha nem tudhatom mikor mi ér el útközben. Szerencsére ez a kölcsön számítógép nincs messze tőlünk, csak egy sarok. Oda még el merek menni.
Nem tudnál valami tippet adni, hogy hova fordulhatnék?
Írtam én már a Minisztereknek, Városunk Polgármesterének, Lázár Jánosnak. A 100 leggazdagabb magyarok közül legalább 10 embernek, de még csak válaszra sem méltattak.
A jótékonysági szervezetektől félek, mert megtudtam, hogy sok szervezettől az összegyűjtött pénznek csak egy töredéke kerül a rászorulókhoz, a többit a szervezet létfenntartására költik. Arról már nem is beszélve, hogy a rengeteg kisember, nyugdíjasok, többgyermekes anyák, egyik napról a másik napra élők kis forintjaiból összejött majd 2 milliárd forinttal el sem tud az állam számolni. Az iszapkárosultak egyöntetűen azt mondták, ők abból szinte semmit nem kaptak.
Ezért mentünk mi autóval innen a városból, felpakolva ruhákkal, plédekkel, játékokkal, edényekkel, liszt, cukor, rizs, zsír, stb. Tehát minden, amit személyesen a károsultaknak adtunk össze itt, Hódmezővásárhelyen. Volt még egy borítékban 300.000 Ft. azt is ezresekben vittük el és mindenki annyit kapott, amennyien éltek egy fedél alatt.Természetesen a gyermekesek, a betegek valamivel többet.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még én is ilyen helyzetbe jutok, hogy nem sikerül a kötelező összegeket beadnom, a ballagásra.
Oda minden, amiket feleslegesen eladogattunk, jóval áron alul, mert nem volt időnk alkudozni és keresni másik embert, aki többet adna érte. Akkor csak az mozgatta az agyunkat, hogy kapunk a bankszámlánkra megint egy kis pénz. Legalább két pár zoknit tudunk venni a gyereknek, mert sorra lyukadnak ki. A lába már 45-ös, a zoknik meg még a 42-43-as lábhoz valók.
Köszönöm a türelmed, köszönöm a segíteni akarásod. Még én is megpróbálok szétnézni a neten, hova is írhatnék.
Arra már rájöttem, gazdag embernek meg se próbáljam, hisz mit érdekeli őt a más nyomora? Megpróbálok én is olyan pozitív lenni mint te, hogy vannak még jó emberek a világon.
Nagyon jó lenne, ha tudna valaki segíteni cipővel, ruhával a gyereknek. Esetleg élelmiszerrel. Akkor félre tudnék tenni egy kis pénzt, a fiunknak legalább a szalagavatóra, ballagásra, amit be kell fizetni. Talán még én is ki tudnék váltani a gyógyszereim közül néhányat, hogy ne legyenek olyan sűrűn rohamaim.
Ha véletlen találnál valakit, aki segíteni tudna, akkor az elérhetőségem azért megadom. Le lehet ellenőrizni, hogy nem vagyok csaló. Csak bajban vagyok. Nagyon nagy bajban.
Rátfai Istvánné, 6800 Hódmezővásárhely, Lázár u. 49.
Az e-mail címünk is él, az ismerősöm megengedi, hogy az ő gépén néha megnézzem, jött-e üzenet.
cikicakk55@gmail.com
Tel: 06/70 3977252 ( ez egy közös telefon, délelőttönként vagy a párom vagy én veszem fel,délutánonként a fiunk.)
OTP bankszámlánk van. Száma: 11773339-00182922
Köszönök szépen mindent.Tartson meg a sors ilyen jó embernek és segítsen neked egészségben, nyugalomban és boldog életben.
Üdv, Maja!"
