Az előző cikkben sok kérdésem volt. Reméltem, talán olvassa valaki, valahol. Talán kapok választ. Nem várt gyorsan kaptam egy levelet. Változtatás nélkül teszem közzé. Köszönöm az írójának, hogy elmondta.

"Szia! Nekem is vannak kérdéseim... illetve lennének! De most te kérdeztél és nekem válaszaim is vannak! Olvastalak és én is néztem a kis forgó földgömböt a Union Jack talán engem jelzett! Én is megkaptam a hazaárulót és még megannyi szép jelzőt... nem csak a politikusoktól, idegenektől és ismerősöktől is... fájt! nem mindig, de sokszor fájt! De mondhatnak bármit, mert én akkor is MAGYAR VAGYOK! Magyarnak születtem! Árulók és gonosztevők uralkodtak felettem! ... és az Egyesült Királyságba sodort a szél! Két éve élek itt! Azt kérdezed miért mentem el!? Devizahitel, tönkrement vállalkozás, munkanélküliség... egy ponton túl választhattam, hogy éhezni fognak a gyerekeim vagy megnézzük milyen az élet a "rothadó nyugati kapitalizmusban".Németül nemigen tudunk. Angolul, tudtam annyit, hogy ne adjanak el és egy barátnőm itt él, segítséget és rövid időre szállást kaptunk. Esélyt az újrakezdésre! Két éve élek egy idegen országban több ezer kilométerre a helytől, ahol születtem, a helytől, ami ma is az otthont jelenti, a helytől, ahol boldogok voltunk, a háztól, amibe pénzt és munkát raktunk és ami most üresen áll valahol Magyarországon! ...de NEM MEGYÜNK HAZA!!! Úgy jöttünk el, hogy legyen hova hazamenni, úgy, hogy csak kifizetjük az adósságokat és visszamegyünk... és mégsem fogunk... Tudod amikor még munkád sincs és tudod, hogy a következő havi albérlet kifizetése után már a hazafelé repülőjegyre se lesz pénzed, de a 12 éves fiad közli, hogy Ő innen már soha többé nem megy haza, csak látogatóba ...akkor elgondolkozol... aztán, amikor arra eszmélsz, hogy hazaküldesz kéthavi otthoni fizetésre valót havonta és mellette megélsz és nem vagy síkideg (csak az otthoni dolgok miatt), akkor belátod, nincs hova visszamenni, akkor sem, ha ott van a hazád, a házad és a rokonaid. Egy rossz szavam nem lehet, ez az ország befogadott, adott munkát, adott sok mindent, az emberek kedvesek, mosolygósak. Szeretem ezt az országot! ...de EZ NEM AZ OTTHONOM, talán a gyerekeimnek már az lesz, remélem, mert a honvágy rohadt egy érzés, ha rátör az emberre! Hiányzik e valami? Legjobban a szülők, aztán a barátok! Emberek, helyek, illatok, italok, ételek... igen a túrórudi is! Sok minden hiányzik, az ember igyekszik nem gondolni rá! Megtanulja a nyelvet, hogy itt is értsék a vicceit, ismerkedik, hogy itt is legyenek barátai... de ez nem mindig segít, nem feledteti az egyre fogyatkozó otthoni barátokat, akiknek te egy virtuális barát, egy évente visszajáró szellem lettél, szépen lassan. Érdekes, hogy a magyar szóról kérdezel... egy ideig nem is tudtam mennyire hiányzik, aztán egy nap a környékünkön egy csapat magyar munkás bukkant fel, dolgoztak... azokban a hetekben egész más hangulatban voltam... pedig nem beszélgettünk, csak reggel, amikor elindultam néhányan azt mondták magyarul "Jó reggelt!" Nem hiszem, hogy annak, aki még nem élte át, meg tudnám magyarázni mennyit jelent ez! Nemsokára megint nyár van, megint hazalátogatunk... nagyon várom, borzasztóan izgatott vagyok, de nincsenek illúzióim... Naponta követem a hazai híreket! Igyekszem képben lenni devizatémában, figyelem a tüntetéseket, olvasom az ordítok blogot, Shepherd-öt és a 42-t... reménytelenül reménykedem, hogy kinyílik az emberek szeme, és közben féltem az otthoniakat! Azt látom, hogy az emberek egyre jobban elkeserednek, egyre szegényebbek, egyre jobban betelik az a bizonyos pohár ...és látom azokat is akik félnek... Az anyukám azt mondja, ne osszak meg annyi politikai posztot, mert mit fognak gondolni a zemberek... Mégis megosztom, mert innen pillanatnyilag csak ennyit tehetek! ...és egyre inkább azt érzem, hogy lassan lesz mitől félnie... és már nem a pletykától a faluban, hanem az ajtón kopogtató diktatúrától... és ne feledjük, hogy Ő egy olyan korban nőtt fel, ahol 10-szer is kiküldték a gyereket bezárni a tyúkokat, ha a felnőttek politikáról pusmogtak! Persze, hogy fél!"

Egy "kalandvágyó magyar"

Fotó: Lázár Gergő