Hogyan lehet a semmibe zuhanni? Milyen társadalom, milyen ország az, ahol megtörténhet hasonló...nem egy családdal, családok, emberek tömegeivel? Hová tart egy olyan nemzet, amelyik eltűri, mi több, asszisztál ahhoz, hogy előfordulhasson ilyesmi ebben az évszázadban, ebben az országban?

Amit elmondok, bár egy család sorsán keresztül, de egy generáció tragédiáját meséli el.

Egy generációét, amelynek vannak ma is sikeres tagjai, de nem lehet mindenki diplomás, sem vállalkozó. Nem mindenki képes, nem mindenki alkalmas rá. Régen sem, ma sem. Velük mi történik?

Hány ember, hány család van hasonló helyzetben? Ezer? Százezer? Millió?

Te hány ilyen sorsot látsz magad körül?

Ha valaki a hatvanas évek közepén-végén született, a szocializmusba született bele. Nem önkéntes volt a dolog. Sem a megszületés, sem a rendszer. Iskolába járt, tanult, felnőtt. Ha okos és szorgalmas volt, érettségizett. Igen, ez abban az időben érték volt. Csak gimnáziumban lehetett érettségit szerezni, máshol nem. Érettségivel a zsebben, abban az időben középvezető lett az ember. Nem létezett munkanélküliség. Nem létezett létbizonytalanság. Nem is lehetett tudni ezekről a dolgokról, ahogy annyi mindenről nem lehetett még tudni. Nem mehetett külföldre az, aki akart és amikor akart. Még a "baráti" országokba sem, nemhogy nyugatra.

Az internet még nem létezett. Hírek alig jutottak be, ahhoz is kevesen fértek csak hozzá. Az átlag sehogyan sem.

Akkor, amikor ez a bizonyos fiatal munkába állt 18 évesen, már nem volt érezhető diktatúra. Jó sem volt igazán, de annyira rossz sem. Ráadásul semmit nem tudhatott arról, mások, máshol hogyan élnek. Nem hallott többpárt-rendszerről, demokráciáról, semmiről. Dolgozott, keresett. Biztonsággal meg tudott élni, tudott hol lakni. Megnősült-férjhez ment viszonylag korán. Akkor ez volt a természetes. Vállalt a párjával két gyereket...ez is természetes volt. Dolgoztak a szülők, minden energiájukat lekötötte a munka, a háztartás és a gyerekek nevelése.

Aztán fordult a világ, az ő számukra döbbenetes módon. Hirtelen kiderült, idáig hazudtak nekik. Az iskolában, a gimnáziumban, a munkahelyen, a televízióban, rádióban, újságokban.

Talán a családban, a szüleik is. Vagy azért, mert hittek abban, jobb világ épül, mint amiben ők felnőttek nincstelenként. Vagy azért, mert bár tudták, hogy hazugság minden körülöttük, de féltek. Emlékeztek a kezdetekre, a deportálásokra, az eltűnt emberekre, Recskre, a fekete autóra...sok mindenre. Féltek és féltették a gyereküket, nehogy kicsússzon valami a száján az iskolában, barátoknál, munkahelyen. Sokan, akik még élnek a Recsket megjártak közül, a mai napig hallgatnak. Senkinek, a családjuknak sem mernek beszélni arról, mi történt velük ott. Ma is rettegnek. Most is. Az én anyai nagybátyám sem beszélt soha azokról az évekről. A feleségének sem. Senkinek. Annyit tudni csak, az ingét soha többé nem vette le nyilvánosan, de még a párja előtt sem.

Jött tehát a rendszerváltás és vele a máig ható sokk.

Semmi nem igaz, amit eddig tudtak, semmi nem úgy volt-van-lesz, ahogy addig hitték.

Ma hördülnek a most huszon-harminc évesek. "Ez a baj! Miért nem láttad át a rendszert? Miért nem tudtad, hogy hazudnak neked? Mert idióta vagy! Hazugság, hogy nem értetted, mi történik! Csak tetszett neked, hogy biztonságban vagy, leszartad, mi ennek az ára! Élősködő vagy, aki megalkudott a kényelemért cserében"

Hát nem így volt. Egy elzárt ország hazug politikája és reggeltől-estig hazug propagandája nem volt átlátható. Nem volt mivel hasonlítani, nem volt összevetési lehetőség. Azok a nagyon kevesek, akik tudták, értették, hogy mi történik, sokkal tanultabbak, tájékozottabbak voltak, mint az átlag ember.

Ha valaki süketen, vakon születik, azt véli természetes állapotnak.

Jött tehát a rendszerváltás, a munkanélküliség, a vállalkozások, információk, internet, külföldi lapok, külföldi adások. Több párt, szabad választás, osztrák üzletekben szájtátás.

A mi családunk (férj-feleség-két gyerek) kicsodálkozta magát, aztán kezdte berendezni az új életét.

Még mindig létbiztonságban élve (hiszen volt munka, aki dolgozni akart) eltervezték a jövőt.

Kiszámolták, mennyi a havi bevételük, mennyi a költségük, mennyi marad. Spóroltak, vettek fel hitelt és új lakásba költöztek, ahol végre a gyerekek is külön szobához jutottak. Nem palota, csak egy kis lakótelepi lakás, de nekik a megtestesült álom.

Voltak döccenők, nehézségek, de azért működött a dolog. Aztán jött a válság és minden a feje tetejére állt.

Az árfolyam elszabadult. Vergődtek a hitellel, egyre nehezebben osztották be a fizetésüket.

Amikor a férj elveszítette az állását, megroppant. Mert milyen dolog az, hogy az asszony tartja el a családot?

Mindent megpróbált, minden alkalmi munkát elvállalt, de abból is egyre kevesebb volt. Aztán a segélyt sem kapta már.

Az asszony is elveszítette az állását, mert az érettségi már nem volt elég ahhoz a munkához, amit 20 éven át elég volt. A férj végképp nem találta a helyét ebben a megváltozott rendszerben. Beleőrült a kilátástalanságba, inni kezdett. Elment, mert nem tehetett semmit a családjáért, mert talán gyenge volt, talán gyáva volt, talán csak reményvesztett és tehetetlen.

Ma talán hajléktalan valahol, talán már nem él.

Az asszony maradt a lakásban, amit sem fenntartani, sem eladni nem tud. A hátralévő 3 milliós tartozás a többszörösére duzzadt. Az árfolyamváltozás, a különféle büntető kamatok és egyéb díjak rakódnak egymásra, majd a behajtócégek alkalmanként fél milliós összegekkel növelik a tartozást.

Az idősebb gyerek elmenekült külföldre és küld annyi pénzt, amennyit tud. Hogy az anyja és a testvére éhen ne haljon.

Így ő sem jut ugyan ötről a hatra, de hát ez van.

Az asszony nem kap munkát, segélyt sem.

A gyerek, aki vele maradt, beteg. A körülmények miatt, vagy mert hozta magával a bajt, ami fiatal felnőttként gyűrte le, nem tudni. Nem mer utcára menni, fél mindentől. Bezárkózott önmagába és egyre távolodik. Nem eszik, ha lenne is mit, akkor sem.

Sorban felélték már, amijük volt. Már nincs bútor, kartondobozok vannak. Nincs internet, televízió. Minek is lenne, hiszen áram sincs. Meleg víz se. Napi néhányszáz forintból élnek, ennyit tud küldeni a külföldön dolgozó másik gyerek. Tavaszig nem tehetik ki őket a lakásból, de aztán...

Nincs gyógyszer, nincs orvos. Nincs, mert évek óta nem fizetnek TB-t és azt visszamenőleg be kellene fizetni. Sokszázezer forintot. Miből? Hogyan?

Nincs segítség.

A nő próbálkozott alapítványoknál, önkormányzatnál. Ha neki nem is, de a gyereknek orvos, kórház, gyógyszer.

Hiszen lehetne segíteni rajta, gyógyulna talán. Élhetne.

Nincs segítség.

Munka sincs. A nőnek sem, hiszen 50 évesen, érettségivel mi is lenne? És ha lenne, akkor mi történne? A bank teljes egészében elvenné a fizetését, hiszen tartozik. Meg talán már dolgozni sem tudna, hiszen a kilátástalanság, a napi küzdelem, a tehetetlenség, a beteg gyerek gondozása felőrölte őt is.

Kiszakadtak már a világból régen. Semmiről semmit nem tudnak, hiszen nincs kapcsolatuk kifelé. A lakást is ritkán hagyja el, mert talán már kabátja sincs...és mert szégyenli magát. Ő szégyenkezik.

De talán jobb is így, mert nem kell azt hallania, hogy ő tehet mindenről, ő élte fel a jövőt. Hogy egy tolvaj generáció tagja. Nem is értené. Hiszen ő mindig dolgozott. Sokat és keményen. Most pedig zuhan a semmibe nincstelenül, reménytelenül. Hogyan lehetne ő tolvaj?

Tudja, tavasszal vége van ennek is. Menniük kell. Munkája akkor sem lesz. A nyugdíjig még sok-sok év van, de nem számít, mert nyugdíja sem lesz. Akkor sem, ha 20-25 évet ledolgozott.

Talán hideg lesz a tél és a fűtetlen lakásban...

Talán eljön mégis a tavasz és kilakoltatják a gyerekkel...

Talán van még hely József Attila mellett...

Talán vidéken élve nem is tudja, hová került a költő szobra. Nem is érdekli. Mindegy is már.

Ötven évesen. Azt hitte régen, ekkor kezdődik majd minden. A gyerekei felnőnek addigra, végre róla szólhat az élete. Hiszen még nem öreg, még aktív, annyi minden áll előtte.

Most mégis öreg, végtelenül az. Semmit nem tud, csak azt: semmi nem áll már előtte. Rab lett.

Hogy juthattunk idáig? Hogyan engedhetjük?

Fotó: Lázár Gergő