A minapi események, a körülötte forrongó indulatok ismét elgondolkodtattak. Jó, szokásom egyébként is gondolkodni olykor, de most célzottabban teszem, mint egyébkor. Több impulzus ért, mint amit hirtelen fel lehetne dolgozni, próbálok rendszerezni ezért.

Kezdem talán az apró bosszúságnál, mert valós probléma ez is, ráadásul kapcsolatban van a nagyobb, súlyosabb gondokkal. Összefügg minden mindennel, közös gyökere lévén. Már persze az én véleményem szerint, ami távolról sem feltétlenül az általános, nagy igazság. Kicsiny igazság csak, az én igazságom.

Tehát az apró bosszúság, mely visszakanyarodik a menni, vagy maradni témához. A boldogulást külföldön kereső, vagy itthon maradó-e a jobb ember sarkításhoz. Már a kérdés ilyen módon való felvetése is rághatatlan mócsing, kiköpni tudom csak.

Az ebben a tárgykörben született cikk viszont kiverte a biztosítékot a fejemben.

http://gepnarancs.hu/2013/11/de-szar-itt-elni/

 Ez ni. Na jó, nem csak ez, de mondjuk ez kezdte.

Nem gondolom, hogy mi, magyarok folyton csomagolunk. Amikor igen, annak vélhetőleg oka van, messze túl a nagyon is egészséges kalandvágyon. Aki megy, okkal teszi. Ha szükségből megy, nem is biztos, hogy örömmel teszi.

Aki megy, bizony vállalja, hogy a kezdeti időkben akár mosogatni, takarítani fog. Aki viszont tartósan úgy marad, az itthon is ezt csinálta volna. Marhára kevés agysebész sikál lépcsőt Londonban. Ugyanis van, aki nem agysebész, még csak nem is diplomás. Csak munkát szeretne és megélhetést. Van olyan. Csak talán az nem annyira mindegy, hogy hogy itthon sikál 500 Ft-os órabérért, vagy odakint 6.3 fontért.

Röpködnek a számok, én is a szélbe eresztek hát néhányat. Nem az ujjamból szoptam, konkrét adatok.

Tehát: nem Londonban, vidéki városban egy egyágyas szoba bérleti díja 320 font, kétágyas szoba 250 font/fő. Ebben benne van a fűtés, víz, internet, tv. A gáz átlag havi 10 font, az áram 15 font. Ezek feltöltős órával működnek. Családi házban, felszerelt konyhával, két fürdőszobával, főbérlő nélkül.

Havi buszbérlet 60 font. Havi bevásárlás vastagon számolva 100-150 font. Persze nem argentin bélszín és nem étterem. Otthon főzés, de naponta hús, zöldség, gyümölcs, nasi.

Néhány ár:

2 l. mosószer 4 font

1 kg. kenyér 1,68 font

2.2 l. tej        1,68 font

1 kg. csirkemell filé 5 font

1 kg. marhahús 9 font

3 db. kaliforniai paprika 1 font

2,5 kg. burgonya 2 font

1 doboz koktélparadicsom 1 font

1 kg. banán 1 font

1 db. ananász 1 font

1 kg. alma 1,68-tól a csillagos égig (szó szerinti idézet)

1 kg. tisztított, hűtött kagyló (nem fagyasztott) 4 font

1 kg. kecskehús (az arab hentesnél) 4 font

1 doboz, 30 db-os Oreo keksz 1 font

Nézzük a bevételt: A minimum órabér 6.31 font. Fél óra ebédidőt vonnak, pontosabban nem fizetnek. Többnyire lehet választani, hogy hány órás munkát vállal az ember. Vegyünk átlag 8 órát. Tehát a napi bevétel 50,48 font. 3000 fontig nem adózik, ezt tehát kézhez kapja. Hetente fizetnek.

Barclays Bank: számlanyitás ingyenes, kártyás fizetés ingyenes, pénzfelvét saját ATM-ből ingyenes, számlavezetés ingyenes, bank kártya (kívánságra személyre szabott), ingyenes, internet hozzáférés ingyenes az ingyenesen kapott kódgenerátorral (ezt nem tudom, mi).

Na, innen mindenki számolja ki, hány napot kell dolgozni a megélhetésért. Jelzem, minimálbéren!

Munkát pedig lehet találni. Még egy viszonylag kicsi városban is van több munkaközvetítő, munkavállalónak ingyenes. Be kell ballagni, regisztrálni és ha az egyik nem, a másik tud kínálni valamit. Vannak alkalmi munkák, ezekből is mindig lehet találni, ha plusz bevételre van szükség.

De ezek csak száraz adatok. Aki megy és vállalja a távollétet az otthonától, szeretteitől, azt nem feltétlenül a több pénz motiválja. Inkább a lehetőség. Konkrétan, hogy egyáltalán legyen munkája. Ha ott sikál és még fél év múlva is sikál, akkor itthon is sikálna. Ha találna munkát. Ugyanis nem csak orvosok, mérnökök és más, magasan képzett emberek akarnak megélni úgy általában, hanem mindenki más is. Nem csupán építész van, hanem segédmunkás is, nem csak vezérigazgató, hanem takarítónő is. Nélkülük nem működne egyetlen társadalom sem.

Amit akarnak, az csak egy minimális biztonság és esély arra, hogy kemény munkával normális feltételeket tudnak teremteni önmaguknak, a családjuknak.

Ami még fontos bizonyos esetekben, az az előrejutás lehetősége. Ugyanis nem szükségszerű megrekedni a segédmunkánál, ha valaki képzett, van valamilyen szakmája, jól beszéli a nyelvet és motivált. Ott nem minősül égi csodának, ha a takarítónőből néhány hónap alatt recepciós, a recepciósból pedig még magasabb pozíció kerekedik. Az éttermi mosogatóból is lehet pincér, majd később vezető. Nálunk erre mennyi az esély?

Valamint ott többnyire nem az számít, ki kit ismer, kivel van jóban, ki ajánlotta. Ha egy meghirdetett munkára alkalmas a jelentkező, akár még fel is veszik. Bizony!

Abban biztos vagyok, a most kint dolgozók jókora hányada jönne vissza akár kevesebb pénzért, nehezebb körülmények közé, csak haza. Jönnének, ha reményt látnának arra, hogy találnak munkát, meg tudnak élni és majd lassan, sok munkával lehetséges előbbre jutni. Nekik is, az országnak is.

Akik elmentek, nem onnan akarnak drukkolni. Élni akarnak csupán. Akik mentek, úgy érezték, menniük kell. Senkinek nem jó. Az itthon maradók pont annyira megsínylik, mint azok, akik mentek.

Gondoljuk csak végig! Az elejétől.

Ahhoz, hogy elinduljon valaki és külföldön sikerrel találjon munkát, több dolog kell. Az egyik, a legalább társalgási szintű nyelvtudás. A másik, egy megfelelő összeg, ugyanis nem csupán az útiköltséget kell finanszírozni, hanem kell lennie minimum 2 hónapra elegendő tartaléknak. Az első hónapban nem fog tudni dolgozni, mert nincs NI száma. Ahhoz, hogy ezt igényelhesse, egy telefonszám és lakcím kell. Albérlet, nem hostel. Többnyire egy havi kauciót kérnek, plusz egy havi lakbér. Ez alaphangon 500 font. Mobil telefonhoz angol kártyát bárhol kap ingyenesen, akár a reptéren is. Az NI szám igénylést az önkormányzatnál kell intézni, időpontot kap az ember és be kell menni interjúra. Elmondja, miért jött, mit tervez. Kap egy papírt azonnal, ezzel el tud kezdeni munkát keresni. 5-10 nappal később, postán kapja meg a hivatalos számot. Ennek birtokában tud bankszámlát nyitni. Innentől tud valóban munkát keresni. De addig is, ameddig a hivatalos részt intézi, ameddig munkát talál és megkapja az első heti fizetést, élni kell valamiből.

Tehát az a fiatal, vagy nem annyira fiatal tud külföldön dolgozni, aki képes előteremteni a szükséges összeget. Ahol ezt nem tudják megoldani, reménytelen a dolog. Ha nem így lenne, nagyságrendekkel többen mentek volna már el, ebben biztos vagyok.

Döntő többségben nem a nagyobb autó, még egy lapos tv, vitorláshajó, kacsalábon forgó kutyaól iránti vágy hajtja ezeket az embereket. Egyszerűen csak dolgozni, élni és jövőt akarnak. Nem túlságosan nagy igény, azt hiszem. Sokan keresnek ma is munkát itthon. Sokkal többen, mint a propaganda állítja. Ha a hivatalos munkanélküliségi adatokból levesszük a külföldön dolgozókat, a közmunkán tengődőket, viszont számolunk a minden rendszer számára láthatatlan, tartósan ellátás nélkül lévőkkel, ha számolunk azzal, hogy a mostanság oly divatos részmunkaidős foglalkoztatás azt jelenti, hogy egy állást két ember lát el majdnem-semmi pénzért (viszont a két félről lehet állítani: kettő. Holott nem annyi.) akkor a helyzet nagyon drámai.

Akinek nincs munkája, nem tudja fizetni a rezsit (igen, a csökkentett se!), nem tud gondoskodni a gyermekéről, nem képes családot alapítani, azt nem sokban vígasztalja, ha a másik tolókocsiban ül.

Aki ment, azt nem az ősmagyar depresszió hajtotta, hanem a szükség. Aki ment, annak egészen biztosan jó érzés tudni, hogy még utána is rúgnak. Mindjárt itthon érzi magát tőle. Talán kevésbé lesz honvágya.

Innen üzenem: a depressziót nem gyógyítja a demagógia. Orvoshoz kell vele menni.

Még valami tartozik ehhez a témához. A külföldön dolgozók többségének vélhetőleg vannak szülei. Van apja, aki próbálja tartani magát és nyugtatni a párját. Van anyja, aki arra riad éjjel, hogy szeretné átölelni a gyerekét, végigsimítani az arcát. Csak egy pillanatra érezni a közelségét. Az illatát. Ott a kezében a simogatás, amivel nem tud mit kezdeni, ami fizikai fájdalomként lüktet minden percben.

Aki elment, magyarul álmodik ma is.

Értem én, hogy aki itthon talált munkát, megélhetést, az nem érti azt, aki nem volt ilyen szerencsés. Azt gondolja, a másik lusta, önző, luxus cikkekre vágyik, élhetetlen, nem szereti a hazáját, meg a fene tudja még, mit gondol. Azt is hallani sokszor, ha itthon nem jó, tegyen érte, hogy jobb legyen!

Amikor egy mérhetetlenül agresszív kisebbség folyamatos háborút hirdet a többség ellen, amikor bármit meg lehet tenni a hatalmon lévőknek, a gazdasággal való dilettáns kísérletezéstől kezdve a folyamatosan sulykolt hazug propagandáig, amikor a létező összes jogszabályt ötletszerűen, egyik pillanatról a másikra meg lehet változtatni, amikor fantom ellenséggel harcolva az ország lakossága csak statiszta, amikor képtelen az ellenzék átlépni önnön árnyékát és elfogadható alternatívát kínálni, amikor annyira megosztott a társadalom, hogy barát fordul barát ellen, pedagógus a vasutas ellen, amikor a bírói kar nem áll ki a kollégáiért, az újságíró nem harcol a sajtószabadságért, a színész nem üvölt a kultúra sokszínűségéért, a tanár nem megy utcára a diákjáért, az orvos a betege életéért, a beteg az egészségügy reformjáért...

Ameddig eszement pénzekből hagymázas álmokat valósítunk meg, miközben naponta családok ezrei csúsznak a nincstelenségbe, ameddig rohanunk megnépszavazni, hogy nem fizetünk 300 (!!!!) Ft. vizitdíjat és rohadtul örülünk a sikerünknek, ameddig idült vigyorral nézegetjük a villanyszámlát, amin a rezsicsökkentésről szóló hazugság virít és nem vesszük észre, milyen nagy árat fizetünk érte, ameddig elhisszük, hogy nekünk a rossz a jó, addig nem fog változni semmi.

Rá kellene már jönnünk, hogy az ellenség nem a cigány, nem a vállalkozó, nem a bankár, nem a zsidó, nem az Unió, nem a külföldön dolgozó, nem a közmunkás, nem a jól kereső, nem a sokgyermekes, nem a gyermektelen, nem a vallásos és nem a más vallású. Mi magunk vagyunk az ellenség. Önmagunk ellensége.

Ameddig ezt fel nem ismerjük, irányíthatóak vagyunk, mert meg lehet osztani minket. Ehhez kellene a józan paraszti ész, a tolerancia, az összefogás.

Ha mi magunk nem változunk, hamarosan a még itthon maradt idősek és a menekülni képtelen, teljesen lecsúszottak fognak focimeccset játszani az adóellenőrökkel és egyéb közalkalmazottakkal a szép, új stadionokban. Közben a felkent elit köszöni, remekül van. A mi pénzünkből. Nem lenne itt az ideje elszámoltatni őket?

Amikor majd természetes lesz, hogy a gyerekünk éppen Angliában él, viszont nálunk angol, olasz, német fiatalok is dolgoznak, a postás lengyel, a pizzafutár pedig svéd, akkor otthon leszünk végre.

Fotó: Lázár Gergő