Halottak napja közeledtén útra kelek. Ahogy az országban oly sokan, gyertyát gyújtok a sírhantokon. Ahonnan származom, ahol a nagy- és dédszüleim és számomra ismeretlen őseim nyugszanak. Egy zsákfalu a Mátrában. Régebben a közeli szénbánya adott megélhetést az ittenieknek. Gazdag falu volt, nagy házakkal, gondozott portákkal. A nagy házak ma is megvannak, hiszen odébb tolni nem lehet őket.

A völgyben fekvő települést erdők veszik körül. Hatalmas, öreg tölgyek nézik magukat a közeli forrásból táplálkozó patak vizében. Végeláthatatlan akácos kapaszkodik fel a dombokra. Virágzáskor menyasszony-fehér ruhába öltöznek a kopár fák és bódító illattal csalogatják a méheket. Mivel innen út tovább nem vezet, csak az jön ide, aki itt lakik. Vagy, mint én most, hazalátogat.

A gondozatlan utakat eltömődött, gazos árkok határolják. A kerítések pattogzó festése, a falak hámló vakolata ad támpontot: milyenek lehettek hajdan. Nem az itt lakók lettek igénytelenek. Nem bírják már úgy a munkát a régen szorgos kezek, nem hajlik a derék, elfárad hamar az öreg láb. A fiatalok elmentek, mert nincs megélhetés. Itt családot alapítani nem lehet, hiszen valahogyan el is kell azt tartani. Nem most, nem az elmúlt években kezdődött meg az elvándorlás. Sokkal-sokkal régebben. Amikor megszűnt a bánya és a még megközelíthető távolságra lévő városban is sorra bezártak a gyárak, üzemek. Erre nincs autópálya, a főváros is nagyon távol van. Minden távol van és egyre távolodik. Régen, talán 20-30 éve  a patak partján libák legeltek, az erdei tisztásokon birkák, kecskék, tehenek. A rét olyan volt, mint a frissen nyírt pázsit, az erdő tiszta, jól járható. Lehetett gombát, erdei gyümölcsöt szedni, vagy akár csak kirándulni. Az ott legeltetett állatok gondoskodtak arról, hogy ne verje fel a gaz a réteket, az aljnövényzet ne szője be az erdőket. Most a patakot sem lehet megközelíteni az ember-magas száraz kóróktól, tüskés szederbokroktól.

Néhányan megismernek. Na, nem a magam jogán, ahhoz túl fiatalon kerültem el innen. Apám vonásait ismerik fel az én arcomon. Köszönnek, kérdeznek. Aztán én is kérdezek.

Bizony, lassan már csak az öregek maradnak. Rengeteg az eladó ház, de ki jönne ide lakni? Hiszen nincs megélhetés, a nagy távolság miatt nem megoldás az utazás sem. Meg aztán nincs itt semmi, ami egy fiatalnak kell. - sóhajtoznak.

De a gyönyörű táj! A patak, hegyek, erdők. A jó levegő, a csend. - érvelek.

Csak legyintenek. Volt róla szó, hogy ide kellene csalogatni a turistákat. El is kezdett a Polgármester építeni egy fogadót, de pénz fogytán, vagy ki tudja miért, félbe maradt. Ott láthatom most is, egyre romosabban simul a tájba.

Nem közösen építették? A falu?

Á, nincs itt pénze senkinek arra. A Polgármesternek volt rá, ameddig volt.

Összejárnak a falusiak beszélgetni? - faggatózom.

Igen. Amikor temetünk valakit magunk közül. - bólogatnak.

Amikor minden gyertya, mécses lobogni kezd a sírokon,  elindulok. Nincs itt több dolgom.

Bő 60 km.-el távolabb lekanyarodom a főútról. Megéheztem. Ismerek itt egy nagyon jó éttermet a közeli faluban. Zsákfalu ez is. A bevezető út két oldalán piros levelekbe öltözött fasor kápráztat. A völgyben fekvő kicsiny település utcái ragyogóan tiszták. A házak, porták gondozottak, virágok mindenütt. Még ilyenkor, ősszel is. A kiskertekben, az ablakok párkányán, de még a kapuk előtt álló dézsákban is tarka növények pompáznak. Ismerem ezt a falut régen, ahogyan a Polgármester asszonyt is. Tudom, hogy 30 év kemény munkája kellett ahhoz, hogy az egyébként nem túlságosan jó adottságú település ilyen lehessen, amilyennek most látom. Marika szívós nő és kitartóan tud küzdeni a közösségért. Az álmaiért. A környező dombok nem alkalmasak nagyüzemi mezőgazdasági termelésre, ahogyan a klíma sem. Sovány föld, szabdalt terület.

Lassan, évek alatt betelepítették bogyósokkal. Van itt málna, ribizli, szeder, szamóca. Még szilva és barack is. Szépen terem, ha kegyes az idő. Hogy ne kelljen olcsón, szezonban eladni a termést, épített a falu egy feldolgozót. Csinálnak lekvárt, gyümölcsvelőt, szörpöket. Aztán hűtőházat, hogy fagyasztani lehessen. Minden bio, vegyszert nem használnak. Kiépítették a kapcsolatot külföldi vevőkkel, zömmel svájci, német piacra szállítanak.

Aztán az évek alatt felhalmozott nyereségből épített a falu egy panziót, nem is akármilyet. Egyszerű de jó konyhája, kellemes szobái csábítják a vendégeket. Saját készítésű szörpöket kínálnak, helyi termelésű gyümölcsöket használnak. A falu szélén apró mesterséges tó. Körülötte padok, nyírott gyep, focipálya, tűzrakóhely, erdei ösvények.

A munkanélküliség ismeretlen. Nincs. Igaz, segély sincs. Ha egy család megélhetés nélkül marad, bizony hiába kilincsel az önkormányzatnál. Vagyis nem hiába, mert kap három sor málnát, két sor ribizlit. A közösből. Azt művelheti, a bevételből meg tudnak élni. Van munka a földeken, a hűtőházban, a feldolgozóban, az étteremben, a panzióban.

Összejárnak beszélgetni? - kérdem.

Persze. Sok rendezvény van, majd'

minden hónapra jut egy. A legfőbb persze a málnafesztivál, még távoli városokból és külföldről is jönnek vendégek.

Ebéd után visszaülök az autóba és további 60 km. után megérkezem mostani lakhelyemre. Nem én vágytam ide, így alakult. Fővároshoz közeli, felkapott városka. Igazi puccos környék. Sok középkorú, tehetős család él itt, őket láthatólag nem nagyon rázta meg a válság. Huszonéves lányaik-fiaik laza tartásban, szenvtelen arccal autóznak. Piros lámpánál az okostelefonról felposztolják a közösségi oldalra, hogy most éppen állnak a piros lámpánál. Látható, érezhető, tapintható az anyagi biztonság, bőség. Igaz, a városka csődeljárás alatt van, de ez a lakók mindennapjait nem sokban befolyásolja. A szupermarketek parkolói dugig vannak, pezseg az élet.

Nem tudom, kik laknak az utcánkban. A közvetlen szomszédokkal köszönünk egymásnak, ha összefutunk.

Itthon hasít belém a felismerés: időutazáson voltam! Csak azt nem tudom eldönteni most sem, a jövőt, vagy a múltat láttam a szülőfalumban, a mai Magyarország valóságában.

    Fotó: Lázár Gergő