Néhány napja már megütötte a fülemet egy mondat. Vagy a szememet, de ez furán hangzik. Tétényi Évát miniszterelnöknek! El is kezdett mocorogni a fejemben a gondolat, de elhessentettem. Nálunk ilyen nem történhet - legyintettem.

Aztán tegnap ismét felbukkant. Nem nagy hír, nem olyasmi, amit felkapna a média. Most még nem.

Csak én kaptam fel. A fejemet.

Mert miért is ne?

Valóban, miért is ne?

Egy régi mondat máig a fülemben cseng. "Előbb-utóbb rá fogunk jönni, hogy Magyarországon mindenki esztergomi." A jóslat bevált. Máig érvényes, igaz. Egyre inkább az.

Mindenki esztergomi. Ez a cikk két éve íródott. Akkor úgy hitte a Szerző, Tétényi Éva fel fogja adni, mást nem tehet. Nem így történt. Hihetetlen makacssággal maradt és küzdött tovább. Tűrte a megaláztatásokat, emelt fővel viselte, hogy a helyi kormánypárti vezetők segítséget kapnak magától a kormánytól. Mert nehogy már ne érvényesüljön a nagy, közös, kétharmados akarat! Hiszen ebben az országban immár három éve minden ennek jegyében történik, erre hivatkozva lehet tenni bármit. Lehet rombolni, átnevezni, jogokat elvonni, demokráciát leépíteni, embereket a reménytelenségbe taszítani, képtelen hobbikat országos érdekként feltüntetve megvalósítani, történelmet átírni, államosítani és újraosztani, a hatalommal a végtelenségig és azon túl is visszaélni.

Lehet a vallást hovatovább kötelezővé tenni, mivel a régebben "Térdre, csuhások!"-at kiáltók mára megtértek. Mi több, a "Miniszterelnök Úr kegyelméből" (szó szerinti idézet!) lesz egyházzá az egyház. Lehet az iskolákban baromságokat tanítani, antiszemitákat magasba emelni, múltat-jelent-jövőt hamisítani. Lehet az arcunkba hazudni napról napra, lehet az értékeinket központilag védeni mindaddig, ameddig már semmink nem marad. Az országgal, velünk, meg lehet ezt tenni. Mert tűrjük és várjuk a csodát. Velünk gond nélkül elbír a hatalom, Tétényi Évával viszont nem bír. Ő nem hátrált meg, nem adta fel, nem lépett vissza. Nem választotta a könnyebbik utat.

Évek óta figyelem a képernyőn olykor-olykor felbukkanó, halk szavú, nagyon intelligens nőt. Nem vádaskodik, nem vagdalkozik. Nem hirdet háborút, nem próbál mocskolni másokat.

Csöndes mosollyal mondja, amit hite szerint mondania kell. Teszi a dolgát. Nem önmagáért, ebben biztos vagyok. Anyagilag messze nem érdemes ragaszkodnia a polgármesterséghez - nem megélhetési politikus. Mert Politikus, Ő valóban az. Hogy erővel hogy bírja, arról árulkodik a sokszor fáradt tekintet, a nyúzott arc. De másnapra ismét talpon van, csillog a szeme, felszegi a fejét és beleáll az ellenszélbe. Nem önmagáért, mert ő ezen nem nyerhet. Nagy árat fizet a városáért, de fizeti zokszó nélkül. Bármennyire buta hasonlat, nekem Gandhi jut eszembe róla. Ahogy csöndes kitartással legyőzött egy birodalmat.

A választások közelednek, az ellenzék lassan felzabálja önmagát és a másikat, akivel össze kellene fognia. A kormánypárt vigyorogva dől hátra, mert már győztek. Eldöntetett.

Tudom persze, pártot választunk, nálunk ez a módi. Nem Miniszterelnököt.

Na de mi történne, ha mindenki, aki nem akarja a mostani hatalmat (diktatúrát), de nem akarja az önmagával elfoglalt, hatalomra ácsingózó ellenzéket sem, felállna? Ha kiemelnénk a hátsónkat a fotelből, ha nem legyintenénk, hanem azt mondanánk: Esztergomiak akarunk lenni!

Mi lenne, ha odaállnánk egy aprócska asszony mellé és azt mondanánk: Őt akarjuk! Azt akarjuk, hogy ez a nő dolgozzon értünk, szolgáljon minket, vezesse az országot. Vissza, Európába. Képesek lennénk rá? Elegen lennénk? Ki tudnánk kényszeríteni, hogy az egymás tökét markoló ellenzéki pártok fejet hajtsanak és mögé(nk) álljanak? Képesek lennénk megmozdulni végre, egyetérteni, kitartani és győzni?

Miért ne? Ha akarjuk, képesek lennénk rá! Ha igazán akarjuk, ha nem azt keressük, miért nem lehetséges, ha nem engedjük, hogy a kormányzati propaganda, az ellenzéki handabanda, az össznépi siratókórus elriasszon, akkor képesek lennénk rá. Ha hajlandóak lennénk megmozdulni végre, ha nem várnánk, hanem tennénk a csodát. Egyszer végre mi döntenénk önmagunkról, az országról, ahol a hazánk van. Mert ez a mi hazánk, a miénk és nem a pártoké. Embereké, családoké. Lehet hinni annyi mindenben. Vallásokban, pártokban, eszmékben. Lehet politikai nézetkülönbség.

Legyen is! Mert a demokrácia erről szól! Hogy hihessen mindenki abban, ami az ő belső értékeivel egyező. Sokan, sokféle hittel, sok politikai meggyőződéssel egyetlen országban, egymást és egymás meggyőződését tiszteletben tartva, együtt élni és közösen dolgozni azért, hogy nekünk jobb legyen. Hogy a gyermekeinknek jobb legyen. Össze tudnánk fogni, mint a rally nézők? Ha árokba borul egy autó, mennek és kihúzzák. Mindegy, melyik versenyzőnek szurkolnak, melyik csapatot kedvelik. A verseny a fontos, ezért közösen kibillentik a megfeneklett autót, irányba állítják, aztán szurkol tovább kik-ki a kedvencének.

Le tudjuk győzni a hatalmat és az ellenzéket? Rájuk tudjuk kényszeríteni az akaratunkat? Irányba tudjuk állítani az autót, hogy versenyben maradjon? Lehetünk esztergomiak?