2013. dec 10.

Mártír az Androidon

írta: E_S
Mártír az Androidon

Borongós reggel. Kávé. Nézzük, mi történt a világban, miközben én aludtam.

Nézem a hírportálokat. Gyakorlatilag semmi, ha hinni lehet a főcímeknek. Az jó! Akkor vidáman lehet foglalkozni olyan fontos témákkal, mint például a borzalmas frizurával vörös szőnyegre lépő színésznő. Lássuk."...ahogy a vörös szőnyeg pompájában sütkéreznek" olvasom mindjárt az első mondatot. Érdekes elgondolás. Ha már erre az oldalra keveredtem, szétnézek, mik az aktuális celeb hírek. "A magyar sztárpár meztelenül esett egymásnak!" olvasom lázas izgalommal. A fotón egy erősen szőrös ősember fojtogat egy lánygyermeket. Sem ránézvést, sem név alapján nem ismerem egyik sztárt sem, de ez az én alulműveltségem rovására írható. A fotóhoz tartozó 10 mondatos "cikk"-ből számomra annyi derül ki csupán, hogy aki írta, nem tud írni. Na, nem újságot írni nem tud, hanem egyetlen mondatot helyesen leírni sem. Nyitogatom sorra a bombasztikus címekhez tartozó néhány mondatos tartalmakat. Egy idő után gyanút fogok. Lehetséges, hogy az összes portál összes cikkét ugyanaz a félanalfabéta írta? Hogyaszongya: "Elképesztő mellett posztolt magáról Horváth Éva! Megmutatjuk" Ki mellett csinált mit kicsoda? Ez az írásból sem derül ki. Rémületes fotón egy lépegető exkavátor külsejű asszony bugyival a fején, lecsúszott, randa melltartóban,  fotoshop hassal.

Ezen a ponton nyomozni kezdek. Ki irkál ezekre az oldalakra? Hogy miért, azt már nem is firtatom. Ki is derítem hamar, mert az internet erre is jó. Cikkíró. Így hívják azt, aki rendszeresen írogat cikket, mégsem újságíró. Jól van, kell ez nekünk. A felgyorsult világban, amikor nem évente, havonta, de naponta, vagy akár óránként változnak a dolgok, a tegnap divatos ruha/smink/szó mára elavult, kellenek a mindig képben lévő ifjak. Tudom én jól, nem nekem szólnak ezek az oldalak. A fiataloknak szólnak, fiataloktól. Ettől függetlenül nem lenne baj, ha legalább az alapvető helyesírási, fogalmazási szabályokat ismernék, de ha nem, hát nem.

A mai ifjúság így is hihetetlenül művelt és mindenekelőtt tájékozott. Alig látni olyan tizen,- huszonévest, aki ne nyomkodná a nagyon okos telefonját úton, útfélen, boltban, villamoson, evés, alvás és vezetés közben, beszélgetés helyett.

Ebből fakadóan mindent tudnak, ami a környezetükben, a politikában, úgy általában a való világban történik. Vagy nem?

Tartok tőle, hogy a többség nem. Ők azt tudják a folyamatosan frissülő, megállás nélkül találatot pittyentő készülékből, hogy Hanna macskája édibédi, Zsombort megbüntette az idióta rendőr, pedig alig ment gyorsan, Evelin összeveszett a pasijával, Koppány úgy, de úgy berúgott este. Fotó is van mindenről.

Kérdem a forradalmi ifjakat. Nem 8 éveseket. Fiatal felnőtteket, egyetemistákat.

- Szerintetek mi lesz a Sólyom Airwais sorsa? - Az micsoda? - kérdeznek vissza.

- Pető intézet? - próbálkozom. -Hmmm?

- Köznevelési törvény?  - Mi van vele?

- Ahhoz mit szóltok, hogy a hajléktalanokat ki lehet tiltani a közterületekről? - De hát ott laknak! Nem?

- Hernádi Zsolt? - Az kicsoda?

- Rezsicsökkentés? - Az a benzin ára? Tök jó! Csökken?

- Kubatov lista? - Nem ismerem az orosz írókat...

Hát ennyi. Semmiről semmit nem tudnak, de ez normálisnak nevezhető az ő korukban. Miért is érdekelné őket a napi politika, gazdaság, akármi?

Talán azért, hogy legyen rálátásuk az őket körülvevő dolgokra, önálló véleményt alkothassanak és ne lehessen megetetni őket ócska, szélsőséges dumákkal. Hogy ésszel, felelősséggel tudjanak dönteni adott esetben és ne dőljenek be jól hangzó hazugságoknak. Hogy egy belső értékrend mentén haladva építhessék fel a véleményüket és meggyőződésük szerint szavazhassanak, amikor annak van itt az ideje. Mindegy hogy kire, de azt hittel tegyék, mégpedig tudásra alapuló hittel.

Kinek a felelőssége az, hogy ne vakon, süketen éljenek? Az, hogy képesek legyenek dönteni, hogy lássák a hangzatos hazugságok mögött megbújó, álcába bújtatott csupasz hatalom és pénzvágyat?

Valahol el kell kezdeni. Megtanítjuk a gyermekeinket arra, hogyan cseréljenek ki egy hibás zárat, kapcsolót, villanykörtét? Sütünk, főzünk velük, mert az jó móka? Olvasunk nekik mesét, hogy aztán a kezükbe adva a könyvet, ők maguk fejezhessék be a történetet?

Ragaszkodunk hozzá, hogy tőlünk tanuljon becsületet, erkölcsöt? Esetleg boldog sóhajjal vesszük tudomásul, hogy immár az iskolában megkapja ezt is, nem kell nekünk szöszölni vele. Tudjuk egyáltalán, mit tanul erről a köznevelésnek kikiáltott rendszerben? Hogy azt mondják ott neki: "A bátor ember legnagyobb tette a vértanúság" "Az erény: hazaszeretet, vallásosság, büszkeség, hősiesség és erő."

Miből tanítják, mire tanítják a gyerekeinket?

Miért?

Megtanítjuk őket, hogyan kell megcímezni egy borítékot, majd postán feladni? Vagy egy csekket? Mert e-mailt, sms-t bizonyosan tudnak küldeni. De egy képeslapot? Csomagot? Meg tudnak nyitni egy bankszámlát? Tudnak útlevelet igényelni?

Esténként a vacsoraasztalt körbeülve beszélgetünk? Elmondjuk, mi történt velünk, kérdezzük, az ő napja mivel telt? Vagy odaadjuk a kocsi kulcsait, hogy miközben mi a televízió előtt ülve lapátoljuk a szánkba az ételt, ő a közeli benzinkúton csodáltassa a frissiben vásárolt autót? Felkapjuk a fejünket, amikor a tőlünk kapott méregdrága laptopot mutogatva azt mondja : "Zsír mi? Most vettem!" Nem pedig azt: "Kaptam."

Megtanítjuk a dolgok értékére? Az egyéb, belső értékekre?

Megtanítjuk gondolkodni, vitatkozni, érvelni? Látni? Érteni?

Egyáltalán, mi magunk látjuk a gyerekeinket?

Fotó: Lázár Gergő

Szólj hozzá

android