Ez az írás már jó régi, 2013-ban született. El is feledkeztem róla, de ma szembe jött velem ez az álláshirdetés. Elővettem hát a régi cikket, talán még most is aktuális.

Nézem a hirdetést és nem akarom elhinni, amit olvasok. Illemhelykezelőt keresnek, jó kommunikációs készséggel. Jelentkezni e-mailben, önéletrajz, motivációs levél, fizetési igény....Motivációs levél?

Lássuk. Azt ugye nem írhatja az ember motivációként, hogy kell a munka, mert fizetni kell a számlákat. Enni kell és a gyerek kinőtte a cipőjét. Mégis, mit lehet akkor ebben a kis levélkében kibontani, amitől a munka meghirdetője engem választana?

Tisztelt (ööö...) Hirdető!

Örömmel találtam rá az Önök munkaajánlatára. Azonnal tudtam, ezt az állást nekem, csak nekem találták ki!

Elsősorban imádom az embereket. Célom, hogy a maximumot nyújtva szolgáljam őket, a rám bízott fontos feladatot minden tudásommal és akaratommal teljesítsem...

Honanyáink "Vak Komondor" díjat osztanak. Komolyan, szemrebbenés nélkül. Van sajtótájékoztató, serlegek és minden, ami szükséges az ilyen esetekben. Mert a férfi "politikusok" bunkók a női "politikusokkal", ezért aztán itt az ideje a szellemes visszavágásnak. Később, meg persze előbb is, üzengetnek egymásnak a közösségi oldalakon. Mi pedig szurkolhatunk nekik, ellenük, vagy ahogy akarjuk. Lájkolhatunk is!

A parlamenti közvetítésekben élő adásban figyelhetjük, ahogy ordítanak (értünk?), veszekszenek (nem vitáznak), röpködnek a szellemes riposztok, hogy mégis a másik a hülyébb.

A családon belüli erőszak mindmáig létező és társadalmilag-hatóságilag eltűrt, össznépi félrenézésre is alig méltatott probléma. A bántalmazott nők, férfiak és gyermekek nem osztanak bunkósági-térdszalagrendet, nem csődül köréjük a sajtó, nem irkálnak szellemes bejegyzéseket a közösségi portálokra. Ők elrejtik a foltokat, zúzódásokat, lesütik a szemüket és szégyenkeznek. Miért ők?

Fontos számomra, hogy a közösség szolgálatában állva mindent megtegyek a hozzám forduló problémájának megoldása érdekében...

Baján választottak a népek. Amúgy nem feltétlenül tudnék róla, de most tudok. A cirkáló fekete autókról, a hangosbemondós kisbuszról, az egyik, a másik és a harmadik oldal feljelentéseiről, vádjairól. Azt nem tudom, a reménybeli képviselők milyen programmal óhajtották a polgárokat szolgálni.

Vállalom, hogy a rám bízott területet tisztán tartom...

A hajléktalanokat büntetni kell, ha hajléktalanok. Ötvenezer pénz a bírság. Nyilván gond nélkül fogják megfizetni, még borravalót is adnak. Joga van egy hajléktalannak, hogy ott lakjon, ahol tud! - mondja az egyik.

 Nekem meg jogom van úgy átkelni egy téren, parkon, aluljárón, hogy ne kelljen látnom, szagolnom, ne tarháljanak agresszív módon, ne kelljen félnem. Jogom van a gyerekemet a játszótérre vinni úgy, hogy ne lakjon minden padon valaki és ne emberi ürülékben kelljen lépkednem! - mondja a másik.

Mindkettőnek igaza van. A megoldást ehhez értő embereknek kellene kidolgozni és közösen megvalósítani. Hajléktalan volt, van és bizonyosan lesz is. Csak nem mindegy, hogyan. Nem mindegy a hajléktalannak és a boldog otthon-tulajdonosnak sem.

Az a honatya, aki a sajtótól övezve beköltözik a híd alá, kukához láncolja magát, vagy iszonyatos büntetést követel, erőszakhoz folyamodna...nem oldja meg a problémát. Cirkusz csupán, minden oldalról az. Csak a hajléktalan és a rendezett közterületekre áhítozó polgár felejtődik el a nagy adok-kapokban.

Minden rászorulónak biztosítom, hogy ki tudja elégíteni a szükségleteit...

Emberek tömegei éheznek. Sokan, sokféle módon. Van, aki szó szerint és sok olyan is van, aki "csak" a megfelelő minőségű táplálékhoz nem jut. Ez a probléma sem most kezdődött, ahogyan a többi sem. Öt, nyóc és tizennyolc éve is volt hajléktalan, éhező, bántalmazott, munkanélküli és minden más, ma is létező, sürgető  megoldást követelő feladat. A mindenkor hatalmon lévők rövidtávú, csak az adott időszakra korlátozódó, a hatalom megtartását célzó intézkedései és a társadalmi eltompultság mára hegyekké duzzasztották az összelapátolt mocskot. Ez mindannyiunk mocska, félreértés ne essék. Az enyém, a csak önmagával törődő "honszülőké", az én szüleimé, a te gyerekedé, a csak az egyik/másik oldalt kiszolgáló médiáé, a szomszédomé, a miniszterelnöké, a sarki boltosé. Közös mocsok, amely önmagától eltűnni bizonyosan nem fog. Akkor sem tűnik el, ha lebetonozzuk és piramist építünk rá. A mocsok ott marad és egyszer rothadni kezd. A beton megreped, a piramis pedig összedől. Akkor is, ha éppen benne vagyunk.

Ezért alkalmasnak érzem magam a munkára. A szarpucolásra.

                                Fotó: Lázár Gergő