Ödönkéről álmodtam. A kis haszontalan beszivárgott a nappalaimba, belekukkant a tányéromba, a zsebembe, ott lapul a zoknik közt a fiókban, kipottyan az újság, könyv lapjai közül, rám huhog a televízióból és már az álmaimba is befurakodott.

Este békésen tértem nyugovóra, mert a hálószobába csak nem jön utánam. De bizony!

Azt álmodtam, hogy Ödönke már nem csak az ovi homokozójában basáskodik és terrorizálja a többi lurkót, hanem mindenhol ott van. Az összes ovi összes homokozója az övé. Azért mert ő ezt mondja és mert a pajtásai, akiket megtűr maga körül, szintén ezt mondják. Ödönke hisz is ebben, mióta olyan csúnyán beverte a fejecskéjét, a többi kisgyerek meg úgy tesz, mintha hinne benne. Nem akarják idegesíteni Ödönkét, meg hát ameddig szépen bólogatnak, annyi játékot kapnak, amennyit csak akarnak.

Ödönkének egyre hülyébb ötletei támadnak, amiket aztán meg is valósít. Mert makacs a kis drága, ezt meg kell hagyni. Akarat az van benne, meg elszántság és kitartás is. Az sem számít, hogy a nagy önmegvalósítás közben hány kis óvodást lök fel, mennyien fakadnak sírva, hányan hagyják ott a homokozót, hányan nem akarnak már játszani többé.

Ödönke most azt vette a fejébe, hogy mostantól mindent ő irányít. - Igen, az időjárást is! - kiáltotta dacosan.

Erre még a legjobb barátja, Vazulka is felkapta a fejét, de aztán csak vállat vont és megpödörte a kissé túlburjánzott bajszát. Kiköpte a szájába lógó szőrszálakat és harsányan kikiáltotta a mostantól érvényes szabályokat. Az egyetlen, aki ezen röhögött, az maga az időjárás volt.

Ödönke ült a mászóka alján és veszettül töprengett, mi szépet is csinálhatna még. Megvan! Csapott a homlokára. Ezt nem kellett volna, mert így még jobban megzakkant a kevés kis agya. Tehát azt találta ki, hogy mostantól kislabdadobásban mindenkit megver. Na jó, nem ő maga személyesen, mert bár nagyon szeretett volna, nem igazán tudott messzire dobni a kurta karocskái és a pocakja miatt. Nem baj, majd kiválogatja a tehetséges gyerekeket, persze ő maga, mert ki más értene ehhez jobban, aztán majd végigverik az összes óvodát! Ők lesznek a kislabdadobás bajnokai, mindenki rettegni és csodálni fogja a Turul ovi verhetetlen csapatát! Neki is láttak a megvalósításnak haladéktalanul. Ödönke kivonszolta a szőnyegeket, az lett az edzőpálya. Fogta a szülők által összeadott pénzt és szép ruhákat, márkás labdákat vásárolt a csapatának, hogy jobban tudjanak dobni. Mondták ugyan néhányan, hogy azt a pénzt eredetileg a tető javítására gyűjtötték, merthogy beázik. - Na és? - kérdezte dacosan Ödönke. - Én irányítom az időjárást, tehát itt nem fog esni, ezért be sem ázik. Most, hogy belegondolok, kimondottan jó is, hogy lyukas a tető. Jobban szellőzik az óvoda!

Az még semmi, hogy a tetőre szánt pénzt játékokra költötte. Kis barátaival kezdte összeszedetni az uzsonnás csomagokat. - De hát mi is enni szeretnénk! Éhesek vagyunk! - pityeredett el egy szeplős kislány.

- Ne sírj, te kis buta - mosolygott rá kusza fogaival a butuska, ámde nagyon hűséges Mantrácska. Így becézték, mert ha egy szó megtetszett neki, addig ismételgette, amíg az értelmét vesztette. - Nem vesszük el az uzsonnádat. Csak összeszedjük, hogy jobban tudjunk vigyázni rá!

- Ezt mondtad akkor is, amikor elvetted a labdámat! Hogy vigyázol rá...azóta se kaptam vissza. - hüppögött tovább a szeplős.

- Ez így is van! Vigyázok rá, ne aggódj már annyit! - rázta meg sárga fürtjeit Mantrácska. - Figyelj, elmagyarázom! - azzal monoton hangon rettentő sok hülyeséget mondott, gyakran ismételgetve bizonyos szavakat. Ettől mindenki kómába esett egy időre, addig a fiúk végeztek is az uzsonnacsomagok begyűjtésével.

Közben a kislabdadobó csapat edzést tartott, bár túlságosan nem erőltették meg magukat. Lett is eredménye, mert sorra kikaptak mindenkitől, akivel csak versenyeztek. Még a kiscsoportos lányoktól is. Nem kicsit, nagyon.

Ödönke, hogy a többieknek ne tűnjön fel a csúfos vereség, beszédet tartott. Elmondta, hogy az általa vezetett ovi (mert már így hitte) tulajdonképpen az övé. Ezért aztán mindenkinek azt kell csinálnia, amit ő mond, mert szemmel láthatóan ő a legeslegokosabb az egész világon. A pajtásai vadul bólogattak, közben szorosan markolták a kisvödröt, lapátot, rongybabát, pöttyös labdát, amit Ödönkétől kaptak.

- Mától - harsogta Ödönke - mindenkit utálunk, akinek kék a szeme!

- De hát a papád szeme is kék...- kottyantott közbe egy elálló fülű fiúcska.

- Akkor is! - toppantott Ödönke. - A papámat nem, de mindenki mást igen! Amúgy nem is kék az ő szeme, hanem barnás-zöldes-szürke! Csak kéknek látszik!

- Ja? - értette meg a dolgot Tapsifül.

- Továbbá - folytatta harsányan Ödönke - mától mindenki hisz a Mikulásban!

- De tegnap még te sem hittél benne! - kottyantott közbe könnymaszatos arccal a szeplős kislány.

- Meggondoltam magam! - jelentette ki Ödönke. - Amúgy ne vitatkozz, mert elveszem a csokidat!

- Nem is te adtad...

- Attól még el tudom venni!

A megszeppent lurkók lehajtott fejjel hallgattak. Mígnem a hátsó sorból előre lépett egy kisfiú.

- Na ide figyelj, Ödön! - szegezte mutatóujját a kis zsarnokra. - Elmész ám te abba a jó...

Ekkor csörögni kezdett a vekker és felébredtem.

Fotó: Lázár Gergő