Fura dolog a gyávaság. A magam gyávaságáról beszélek, másokét nem ismerhetem. Született egy írás. A gyermekeimnek írtam le azt, amit önmagamnak bevallani is fájdalmas volt. Egyszerűen csak el akartam mondani valamit, amit hitem szerint ki kellett mondanom. Aztán ez a bejegyzés önálló életre kelt, tőlem függetlenül és kontrollálhatatlanul jutott el sok emberhez. Felmérni sem tudom, mennyihez. Akaratlanul tapintottam rá valamire, ami másokat, sokakat is érzékenyen érint. Akinél ideget ért, az ordít. Vagy artikulátlanul, vagy vádaskodva. Miért nem teszek ellene?

Igaz. Tennem kell ellene. Nekem is.

Annyi mindennel nem néztem szembe, ahogy a társadalom jókora része sem.

A mai napig nem néztünk szembe a II. világháború történéseivel. A napokban aztán majdnem, de végül mégsem. Most azzal áltatjuk magunkat, hogy a hivatalok tudtak ugyan arról, hogy naponta emberek ezreit mészárolják le, hurcolják el, de az átlagpolgár erről a rendszerváltás után értesült. Baromság. Miért nem lehet kimondani végre, hogy magyarok ezrei működtek aktívan közre abban, hogy magyarok tömegét kiirtsák, eltöröljék a Föld színéről? Akik ebben tevőlegesen részt vettek, azokat miért nem keressük meg, vonjuk felelősségre, ítéljük el? Mindegy, hogy él még, vagy sem. Azok viszont, akik tudták ugyan, hogy mi történik (illetve egy részét tudhatták, láthatták), de nem tettek semmit, vagy nagyon keveset, bocsássanak meg végre maguknak. Egy olyan helyzetben, amiben nekik élniük kellett, védelmezniük a gyermekeiket, szüleiket, szeretteiket, talán már semmi nem működött, csak a puszta életösztön. Nem tudhatom persze, csak próbálhatom elképzelni. Azt gondolom, amikor a tét nem az volt, hogy nem kapok meg, avagy elveszítek egy állást ha szólni merek, hanem az, hogy a szeretteim életét kockáztatom, én sem tettem volna semmit. Vagy keveset. Persze, jobb lenne azt gondolni, hogy hősiesen küzdöttem volna és akár az életemet áldoztam volna másokért. Még az is lehet, hogy így történt volna. De a gyerekem, a szerelmem, a szüleim, a testvérem életét talán nem. Úgy hiszem, ott már egy sokkal ősibb ösztön irányítja a tetteinket. Ezért azt gondolom, akik nem tettek mást azokban az időkben, mint túlélték, bocsáttasson meg nekik. Nekünk. A hősöknek, akik akkor is voltak és vannak mindig, köszönjük meg az áldozatot.

Nem néztünk szembe a mai napig az ezt követő időszakkal sem. Ez már időben jóval közelebbi, ezért talán még inkább ijesztő nekünk, gyáváknak.

A szocializmus és a folyamatosan épülő, de soha el nem készült kapitalizmus. Az is terror volt, zsarnokság volt. Az elején gyilkos volt, életeket követelő, más életeket megnyomorító. Aztán felpuhuló, valamiféle élhető életet, egyfajta biztonságot nyújtó. Annak az időszaknak is vannak bűnösei, gyilkosai és vannak áldozatai, hősei és mártírjai.

Ez a korszak még sokkal inkább el, vagy talán agyon hallgatott, mint bármi a honfoglalástól kezdve. Szerintem hallgatni erről nem hiba, hanem bűn. Ugyanis szervesen kapcsolódik a mához.

Élnek, élünk ebben az országban sok millióan, akik a múlt rendszerben születtünk. Az idősebbek részt vettek a háború után a romok eltakarításában, az építésben. Igen, a szocializmus építésében is. Voltak kitelepítések, államosítások. Igen. De mára szeretjük elfelejteni, hogy sok olyan ember él ma is közöttünk, aki, ha nincs az a rendszer, soha nem tanulhatott volna. A ma élő, vagy közelmúltban eltávozott színészóriásaink, tudósok, írók jó része jutott oktatáshoz, lehetőséghez. Tömegek tudtak kitörni a nincstelenségből, változtathattak az életükön, ami előtte lehetetlen lett volna. Nem politikai karrierről beszélek. Sokan azt a rendszert hittel építették, mert számukra élhetőbb életet biztosított, és mert hittek abban, hogy a gyermekeiknek így lesz jobb. Nem csak elnyomók, pártfunkcionáriusok, érdemtelenül pozícióhoz jutottak, munkásőrök voltak ebben az országban. Sokkal többen voltak a kitartóan dolgozó, élhető életre vágyó hétköznapi emberek. A többség nem látta át a rendszer visszásságát, erre lehetősége sem volt. Ha átlátta, akkor sem tehetett semmit. Kényszerpályán mozgott az ország, beszorítva egy mozdíthatatlan tömb közepébe. A történészek és minden más, erre hivatott szakember majd elmondja, miért volt ez így. El is kellene mondaniuk, mondanunk. Tudni kellene a fiataloknak azokról az időkről. Mindent. Nem csak azt, amit a mindenkori hatalom az éppen aktuális érdekei szerint kiragad belőle. Fel kellene tárni mindent. A bűnösöket megkeresni és felelősségre vonni, az áldozatokat meggyászolni. Mindent el kellene mondani, hogy ne lehessen a nem-tudást kihasználva manipulálni többé. Senkinek, soha. Hogy a fél-igazságok és hazugságok helyett, a valóság ismeretében békét köthessen végre önmagával ez az ország. A szülők a gyermekeikkel, az unokák a nagyszüleikkel. Hogy értsék, hogy megtanulják tisztelni egymást a generációk. Hogy ne lehessen feldarabolni és egymás ellen fordítani soha többé. Senkinek.

Úgy tűnik számomra, annak a rendszernek a tudatosan elhallgatott titkaira épül, épült egy másik, nem kevésbé beteg ideológia. Semmiről semmit nem tudó tizen,- huszonévesek üvöltik az arcunkba, hogy kussoljunk, mert feléltük a jövőt. Ők azok, akik a fiatalság mindent-jobban-tudó biztonságával csapódnak szélsőségtől szélsőségig. Nem minden fiatal, szó sincs róla! És nem csak fiatal. De sok. Egy is sok.

Bevallom, sok esetben fordítva reagálok dolgokra. Amikor le akarnak nyomni a torkomon valamit, azért sem kérem. Amikor rá akarnak venni, hogy szó nélkül fogadjak el dolgokat, higgyek el ideológiákat, még erősebben gondolkodni kezdek. Amikor meg akarnak félemlíteni, felemelem a fejem. Amikor el akarják terelni a figyelmemet, éberré válok.

Látom a sűrűsödő tömeget. Kicsit jobban fókuszálva feltűnik valami. Mintha valami közös képzésben vennének részt ezek a hívők. Ha kritika éri a rendszert, bármennyire jogos és tényszerűen bizonyítható és bármennyire apró kritika, azonnal támadásba lendülnek. Nem tényekkel alátámasztott érveléssel, hanem gyilkos indulattól fűtött ordítással. Ez igaz minden szinten. Egy döntést ért kritikától kezdve egy újságcikkre beírt kommentig mindenhol. Háborút hirdetnek. Nem meggyőzni akarják a másként gondolkodót, hanem megölni. Verbálisan (szerencsére), de kivégezni. Az, hogy elfogadják: lehetséges, hogy a másik másként gondolja, elképzelhetetlen. Az főleg, hogy a másiknak akár igaza is lehet. De mindegy is, mert nem a kritika igazságát vonják kétségbe, hanem elmeállapotát, iskolázottságát, családja erkölcsi stabilitását, az alkoholhoz való viszonyát, lustaságát...bármit, aminek köze nincs semmihez.

Harcolnak és mint egy rendes paranoiás, ellenséget látnak mindenhol, mindenkiben. Egyre több ellenséget, egyre több helyen.

Logikusan levezetett érvelést szinte már nem hallok. Mintha azok a volt szimpatizánsok, akik képesek az önálló gondolkodásra, mindannyian eltűntek volna és csak a betanult szólamokat üvöltő, előregyártott szisztéma szerint háborúzó, kevéssé értelmeseket tűrné meg a rendszer.

Ettől én nem megijedek, hanem fellázadok. Kikérem magamnak, hogy meg akarnak félemlíteni. Nem tűröm, hogy aljas módon el akarják törni a gerincemet.

A sokak szerint szégyenletes őszödi beszéd is mást jelent számomra. Meghallgattam, elolvastam. Végig. Hányan tették ezt meg? Az volt az egyetlen alkalom, amikor tiszteletet éreztem a politikus, az ember iránt, aki ki mert állni és ki merte mondani. Persze, jobb lett volna a nyilvánosság előtt tenni, aztán levonni a konzekvenciákat.  Annyira jellemző, hogy nem abba bukik bele valaki, hogy hazudik, hanem abba, ha ezt kimondja. Ő, úgy hiszem, a hazugságoknak akart véget vetni, de annyit ért csak el, hogy a politikai hullájára egy másik, sokkalta nagyobb és veszélyesebb hazugságot épített valaki más.

Éltem az elmúlt rendszerben és élek most is. Soha (habár a vidám barakk időszakot ismerem csak), soha eddig nem tapasztaltam, hogy emberek félnek ebben az országban. Ennyire. Márpedig félnek akkor is, ha üvöltéssel, fenyegetéssel próbálják megnyugtatni őket.

Ha szót mersz emelni, minimum kommunista vagy, bolsi-libsi, zsidóbérenc és ki tudja még mi nem.

Logikátlanul, de ordítva. Most, a XXI-dik században.

Nem hiszek annak a politikusnak, aki a másik arcába ordítja, hogy szégyen a másik léte, ottléte. Csupán azért, mert a másik szocialista. Ahogy az ordító mostani antiszocialista is az volt fiatalon. Nem vagyok hajlandó szembe köpni a szüleimet, a szomszédaimat, ismerőseimet, rokonaimat csupán azért, mert éltek abban az elmúlt rendszerben, dolgoztak és felnevelték a gyerekeiket. Mindenki így tett, még a most annyira harcos forradalmárok és az ő szüleik is. Nagyon kevés bozótharcos volt akkoriban. Azok a meghurcolt, börtönbe vetett hősök, akiket ma ismerünk, nagyon bölcs, a rendszert jól átlátó és ellene tenni akaró, kivételes képességű emberek. Kevés ilyen volt. A többség egyszerű ember, aki bezárva egy országba, elzárva minden információtól keményen és jó szándékkal tette a dolgát, élte az életét. Az, hogy ez változott, változhatott, nem a most hatalmon lévők érdeme. Jó helyen voltak, jó időben. Kimondták, aminek kimondásához akkor már olyan nagyon nagy bátorság nem kellett. Az előttük járók bizony nagyon sokat tettek azért, hogy ebben az országban ne kelljen vérnek folynia a rendszerváltáskor. Tették ezt úgy, hogy tisztában kellett lenniük azzal, hogy sem anyagi, sem erkölcsi, sem politikai hasznuk nem származik belőle. Az akkori ifjak akkor álltak, állhattak dobogóra és kiálthattak szabadságot. Talán akkor még hittek benne. A demokráciában és annyi más, mára megcsúfolt eszmében.

Én nem kérek ebből és amennyi rajtam múlik, annyit teszek is ellene. Nem azért, mert egy másik, harmadik, ötödik pártban hiszek. Nem. Nekem mindegy, hogyan nevezik az ország vezetésére lehetőséget kapó pártokat. De akarom azt, hogy mindenkinek legyen itt helye, hogy mindenki hihessen abban, amiben csak szeretne. Hogy az éppen hatalmon lévő ne csupán a vele szimpatizáló, de a más párthoz, valláshoz, eszméhez, bármihez tartozót is elfogadja, az ő érdekei is éppen annyira fontosak és irányadóak legyenek. Olyan országban akarok élni, ahol nem hatalmi és magánérdekek döntik el a gazdasági folyamatokat, ahol szakértő irányítás mellett működnek a minisztériumok és minden pozícióban megfelelően felkészült, az ország érdekét szolgáló ember ül.

Olyan országban akarok élni, ahol nem kell minden ciklusban új kormányt választani, aki aztán lerombolja, amit az előző összerakott, hogy kezdhessük újra a nulláról. Ne kelljen lerombolni akkor sem, ha változik a kormány, mert az előző azt gondosan, hosszú távra, a közös érdeket nézve építette fel, nem pedig a pillanatnyi politikai érdekeinek megfelelően.

Olyan országban akarok élni, ahol a pártok, politikusok nem egymás feljelentgetésével töltik az időt, hanem teszik a dolgukat.

Mondják sokan, a politikának nincs köze az én életemhez. Aki ma nem boldogul, az azért van, mert béna, hülye és minimum liberális. Ezzel szemben a politika olyan mértékben és mélységben ette bele magát az életem minden pólusába, ami mára tűrhetetlenné vált. A politikai érdekeket maradéktalanul kiszolgáló sajtótól kezdve a család fogalmának alaptörvénybe véséséig, a hovatovább kötelezővé tett vallástól az otthonomba küldözgetett levelekig. Politikusok a nappalimban, a szemembe nézve hazudnak. Szemrebbenés és szégyen nélkül akkor is, ha ők maguk is pontosan tudják, hogy hazudnak. Akkor is, ha tegnap ugyanaz a politikus ugyanarról mást mondott. Holnap pedig ugyanő fogja letagadni, amit ma mondott.

Olyan országban akarok élni, ahol a televízióban Bergman filmet, színdarabot, sportközvetítést vagy akár brazil szappanoperát nézhetek és egyetlen politikust sem látok. Nem akarom tudni, mi a neve az MNB elnökének, a kulturális tárcát ki vezeti és ki felelős az oktatásért. Mert úgy hiszem, ha ők a dolgukat teszik és jól teszik, akkor nem fogom tudni. Dolgozni akarok, befizetni az adót, a többit pedig rábízni azokra, akik szakértelemmel szolgálnak. Engem.

Olyan országban akarok élni, ahol a fiatalok és nem fiatalok a múlt és a tények ismeretében alkotnak véleményt. Ahol nem a vagdalkozást, a személyeskedést, a másik sárba tiprását hiszik vitának, hanem a tudáson, logikus gondolkodáson és őszinte hiten alapuló eszmecserét.

Olyan országban akarok élni, ahol nem a hatalom kérheti tőlem számon, hogy kire szavaztam, hanem én kérhetem számon a hatalmon, hogy hogyan végzi a dolgát.

Olyan országban akarok élni, ahol senki, egyetlen párt, politikai hatalom, hatóság sem terrorizálhat. Ahol elvárja az állam, hogy tegyem a kötelességemet, tartsam be a törvényeket, ő pedig cserében teszi a maga dolgát.

Olyan országban akarok élni, ahol nem fordulhat elő az, hogy majd visszanézve erre az időre az unokám megkérdezze a gyerekemtől: "Miért tűrtétek?!"

Olyan országban akarok élni, ahol tisztában vagyunk a múltunkkal és van jövőnk.

Olyan országban akarok élni, ahol, ha baj van, képesek vagyunk összefogni, áldozatot hozni, lemondani vagy küzdeni a közös jóért.

Olyan országban akarok élni, ahol képesek vagyunk elfogadni, ha a másik más vallásban, pártban, focicsapatban, költőben, politikai eszmében hisz. Hiszem, hogy építhető ilyen ország, hiszen máshol működik, de ha el sem indulunk, soha sehová nem jutunk el. Sok jogot el lehet venni. Most is, Európa közepén is. Egyet nem, ez még soha, senkinek nem sikerült. A gondolkodás jogát.

Jó lenne, jó lesz olyan országban élni, ahol figyelünk egymásra, elfogadjuk a másik másként gondolkodását, képesek vagyunk különféle véleményeink ellenére egy asztalnál ülve beszélgetni, akár vitatkozni. Aztán képesek vagyunk azt is tudomásul venni, hogy bár nem győztük meg a másikat, de ennek ellenére ő is jó ember. Mindegy, ki miben/kiben hisz, csak mindannyian gondolkodjunk el egyetlen percre. Emlékezzünk vissza arra az időre, amikor a most "lebüdöskommunistázott" ember még a szomszéd bácsi, a sarki zöldséges, a postás volt. Amikor a "titehettekmindenről" még az anyánk, nagyapánk volt. Emlékezzünk arra, az előttünk járók mennyi munkát, energiát, tudást és szeretetet áldoztak arra, hogy élhető országot adjanak át az utódoknak. Az, hogy ez nem, vagy nem úgy sikerült, sokban az akkori politika bűne. Az, hogy a helyzet azóta csak romlott, a rendszerváltást követő mindenkori politika bűne. Az, hogy mindezt engedtük, a mi bűnünk. Üljön be végre mindenki a neki tetsző taxiba. Ne a sofőrtől várjuk, hogy ötletszerűen vezessen, kedve szerint. Mondjuk meg, hová akarunk menni. Hiszen mi fizetjük a számlát. Tanítsuk meg, mondjuk el gyermekeinknek, honnan jöttünk, honnan jöttek az elődeink, hogyan éltünk és miért úgy. Emlékezzünk a rendszerváltás örömére, az Európához való visszatérés reményeire. A lelkes és reménykedő önmagunkra, akik hittünk abban, hogy jobbá tehető ez az ország.  Az első lépéseinkre a demokráciában, ami mostanra nagyon távol került. Vagy mi kerültünk távol tőle. Emlékezzünk erre az időre, mert oda kell visszajutnunk. Hogy elindulhassunk végre.

 Fotó: Lázár Gergő