2013. dec 10.

Parabola antenna Bábel tornyán

írta: E_S
Parabola antenna Bábel tornyán

Nézelődjünk kicsit magunk körül.

Véleményem szerint a technika, annak minden ága és formája olyan sebességgel fejlődött és fejlődik, amely messze meghaladja az emberi evolúció lehetőségeit.

Gondoljunk csak bele: alig 30 év alatt mi minden változott meg.

30 éve, ha telefonra vágytunk, bementünk az illetékes szolgáltatóhoz. Ahhoz az egyhez, igen. Igényeltünk, vártunk. 2 hónapot, vagy 2 évet. Aztán jött egy szaki, madzagokat húzott a falba, fúrt, faragott, rákötötte a ház előtt ácsorgó oszlopra a drót egyik végét, a másik végéhez kapcsolta a készüléket és máris boldog telefontulajdonosok lettünk.

Ma bemegyünk valamelyik hiperszuperbe, vagy benzinkútra és vásárolunk egyet. Dobozba csomagolva ott a készülék, a hálózat apró kártyán lapul. Annyit kell várnunk rá, ameddig sorban állunk a pénztárnál és fizetünk. A régebbi 2 év 20 percre csökkent.

Ameddig 30 éve a  fali csatlakozóhoz rögzült telefonhoz alkalmazkodtunk és természetes volt, hogy vagy mászkálunk, vagy telefonálunk, ma már beszélhetünk barátainkkal séta, bicajozás, autózás, sárkányrepülés, tusolás, kocogás vagy akár szex közben is.

30 éve olvashattunk újságot, hallgathattunk rádiót és nézhettünk televíziót. Mind a két csatornát.

Ma az internetről, az ezernyi tv csatornából dől az információ.

Ha 30 éve bementünk az üzletbe és mosóport, sampont, lisztet, kakaót kértünk, nem kérdezte a boltos, hogy milyet szeretnénk. Ha karácsony előtt banán érkezett, boldogan álltunk sorba érte. Akkor meg azt nem kérdezték, mennyit kérünk. Adták az előre kiporciózott egy kilót. Annyi jutott.

30 éve semmit, vagy nagyon keveset tudtunk a minket körülvevő világról. Ausztria pont olyan távoli hely volt, mint Peru. A pártok nem harcoltak egymással, mert nem léteztek. Azt olvastuk, néztük, tanultuk, amit meg akartak mutatni nekünk.

Aztán szinte egyszerre és nagyon gyorsan történt minden. A határok szögesdrótjai eltűntek, az internet átvette az uralmat. Az oly nagyon távoli, beláthatatlan univerzum egy aprócska ponttá sűrűsödött.

Csakhogy nem biztos, hogy ezzel lépést tudtunk tartani. Nézzünk meg közelebbről egy családot.

Ott a 80-90 éves dédi, akinek természetes volt, hogy lóval szánt, gyalog megy egyik faluból a másikba, csirkét kopaszt, tehenet fej stoppolt zoknit hord. Semmit, vagy nagyon keveset ért a száguldó autókból, repülőgépekből, a világhálóból meg jóformán semmit.

Aztán ott a 60-70 éves nagyi. Neki már rendben van az autó, maga is vezet. Ő még talán szereti postán feladni a kézzel írt levelet, zavarban van az üzletben, ha sampont kell vennie. Talán megkér valakit, segítsen lemérni az almát, amikor a pénztártól visszaküldik. Kapott mobiltelefont a gyerekétől, unokájától, de használni nem tudja. Sokáig tart megértenie, hogy nem az asztalról kell felvennie a csöngő készüléket, hanem egy gombot kell megnyomni rajta. Ebben a generációban van persze rengeteg ma is aktív ember, aki vidáman használja mindazt a technikai újdonságot, ami fiatal korában nem létezett. Ez az a generáció, amely véleményem szerint kettéhasadt. Az egyébként is aktív, hogy ne mondjam értelmiségi része gond nélkül vette át és használja ma is mindazon újdonságokat, amelyeket egy falusi oviban dadusként dolgozó nő, egy kőművesként nyugdíjba ment férfi, egy volt tehenész, bolti eladó, varrónő, gyári munkás nem feltétlenül. Ők talán, habár korban azonosak, mostanra nagyon eltávolodtak egymástól.

Aztán ott vannak a szülők, a mai 40-50 évesek. Az ő gyermek/fiatal felnőtt korukban sem létezett egy csomó minden, ami ma már természetes. Ők jórészt tudtak alkalmazkodni a technikához, de talán nem olyan magától értetődő természetességgel, mint a fiatalabbak. Ők azok, akik igyekeznek félrevonulni a mobillal, ha telefonálnak. Használják az internetet, beépült az életükbe, természetes és hasznos része lett annak.

Az ő gyermekeik, a 20-30 évesek beleszülettek ebbe. Számukra minden természetes, nem is tudják elképzelni, hogy lehet máshogyan. Ők azok, akik pánikba esnek, ha nincs hálózati lefedettség, megőrülnek wifi nélkül, eltévednek az erdőben, ha nincs jel a mobilra, amely eligazítja őket. Ha áramszünet van és nem lehet használni a mikrót, boldogtalanul nézik a hideg ebédet. Eszükbe sem jut, hogy gyufával is meg lehet gyújtani a gázrózsát, ha elektromos szikrát már nem tudnak csiholni. Ők azok, akik nem és nem akarnak felnőni. Rengeteg információ zúdul rájuk, mindenről mindent tudnak, vagy tudhatnak. Halálra rémülten bámulnak a világra, mert semmi nem biztos, mert nincs számukra olyan kapaszkodó, amely segíthetné őket az önálló életbe indulásnál. Bizonytalanok, mert ami ma igaz, az holnap már nem feltétlenül az. Félnek, mert nem tanulták meg, hogyan lehet élni és túlélni akkor, amikor nincs a számlájukon egy jól látható összeg, amelyből fedezni tudják a mindennapi szükségleteiket. Közben látják, tudják, hogy az emberiség túlnyomó többsége nem jut hozzá, nem is tud azokról a dolgokról, amelyek Európában elengedhetetlen részei a létezésnek. Látják, érzik a disszonanciát, de nem tudnak mit kezdeni vele.

Mindeközben maga a nyelv is rengeteget változott, mint minden, ami nem kőbe vésett, hanem élő valami. Az egyszerű, hétköznapi kommunikáció oly mértékben tér el a különféle korcsoportok között, amihez sokszor tolmács kellene.

Az emberiség röpke néhány évtized alatt felépítette Bábel tornyát, mert technikailag alkalmassá vált erre. Nem értjük már egymás nyelvét, ráadásul nem találjuk a lépcsőt sem, amely egyik szintről a másikra vinne minket. A folyosón sötét van, félünk kilépni, rettegünk keresni. Időről időre felbukkannak gyanús alakok a sötétből, akik azt ígérik, vezetnek, segítenek. Tolmácsolnak, megmutatják az utat. Vannak, akik boldogan kapnak az alkalmon, örömmel követik a "vezért". Vannak, akik gyanakszanak, óvatosak. Olyanok is vannak, akik pontosan felismerik, hogy rossz az az út, ahová csalni akarják őket, hazugok a szavak.

Mit kellene tennünk? Fogalmam sincs. De legalább el kellene kezdeni keresni a lépcsőt.

Fotó: Lázár Gergő

Szólj hozzá

bábel tornya