Lassan lecseng a nagy megemlékezés. Az utóhangok persze ott pattognak még a televízióban, sajtóban. Az agyunkban, lelkünkben. Akkor is, ha nem akarjuk. Kitérni előle ma már nem lehet. Annál kevésbé, mert beindult a választási kampány, amely szakértők szerint zajosabb és mocskosabb lesz, mint valaha.

Mindenki kiáll, feláll, oda,- és ellenáll. Kimondja, elmondja, megjósolja. Kikéri magának, megsértődik, elküldi a másikat a francba. A politikai beszédekben elhangzanak a víziók, ígéretek, fenyegetések és hagymázas látomások.

Az az érzésem , valami gyökeresen megváltozott. Nem most, nem hirtelen, de mára befejeződni látszik.

Olyan színházat láthatok, amelyben immár nem egy, de több rendező instruál. Mint az oly sokszor elő szokott fordulni olyan közösségekben, melyek valamiért elszakadnak a külső kontrolltól, beltenyészni kezdtek. A nagy és egészen aprócska direktorok, az egyikhez, másikhoz, valamelyikhez szegődött színészek immár csak egymásnak játszanak. Elfeledték, hogy a székeket normális esetben nézők töltik meg. Nézők, akik megveszik a jegyeket és a pénzükből lehet fenntartani a műintézményt. Ebből a pénzből vásárolják a díszletet, fizetik a súgót, az öltöztetőt, a színészeket és a rendezőt is.

Ez már nem fontos, ahogyan az sem, hogy a néző érezze jól magát. Nevessen, sírjon, éljen együtt a darabbal. Hiszen érte van, neki szól itt minden. A nézőnek.

Ez a darab már csak önmagáért van. A rendezők önmaguknak és egymás ellen dolgoznak, a színészek a másiknak akarják megmutatni, ki a jobb. Próbálják leszorítani, lejátszani, kitakarni, de akár lelökni egymást ama bizonyos, nagy jelentőségű deszkákról.

Az erre szakosodott kritikusok szorgosan írják az elemzéseket, megcsillantva fényes intellektusukat, hozzáértésüket. Nem az olvasóknak írják, egymásnak. Nekik tetszik.

A porondon állókat elvakították a reflektorok. Nem látnak túl a fénykörön, sötét a nézőtér. Azt hiszik talán, teli van. Hogy valóban annyian ülnek ott, amennyit ők hisznek, hiszen zajos az a néhány elszánt, aki elfoglalja a székeket. Pedig alig valaki lelkesedik ott, a többség távol maradt, vagy közben elmenekült. Kisomfordáltak a vészkijáraton, messze járnak. Idegen számukra, ami történik. Nem kérnek belőle.

A rendezők lobogó tekintettel, fékevesztetten formálják a darabot. Mindegyik másik színművet rendez az egyetlen színház egyetlen színpadán.

"Rómeót játszom!" - ordítja az egyik szereplő. Nem tudván azt, ami kívülről jól látható: a sminkes fehérre festette az arcát, az öltöztető csörgősipkát húzott a fejére.

"Én vagyok Júlia!" - sikoltja egy kövér nő, leszakadt műszempillával. Ráncait összecsomósodott, olcsó púder próbálja elfedni.

"Bóni gróf vagyok!" - hörgi asztmásan egy törpe.

Mindenki üvölt, igyekezvén túlharsogni a másik üvöltőt. Mindenki magának követeli a helyet a színpadon, egymással sem megállapodni, sem tárgyalni nem képesek. Mi több, egymás nyelvét sem beszélik.

Állnak ott, az önmagukat lángésznek álmodó rendezők és az egyikben, vagy másikban zsenit látó színészek. Ordítanak, ágálnak, szerepelnek. Önmaguknak, a másiknak. Együtt, egymás ellen. Silány direktorok, olcsó ripacsok, szomorú bohócok.

A nézőtéren, a néhány elszánt néző pedig üvöltve szurkol. "Les!" - ordít az egyikük. "Palánk volt!" - így a másik. "Büntető dobást!" - követeli a harmadik. "Üsd ki!" - kurjant a negyedik.

Talán majd felébred a jegyszedő. Bejön, felkapcsolja a villanyt. Kialszanak a reflektorok és láthatóvá válik, hogy pókhálós a plafon, koszlottak a függönyök, kopott a díszlet. Kiderül, hogy majdnem üres a nézőtér.

Talán egymásra és tükörbe néznek a színpadon állók, meglátják a szakadt jelmezeket, a fehér púder mögül kibukkanó vonásokat, a megfolyt sminket.

Talán a nézők megelégelik, hogy kiszorultak a színházból, a saját színházukból, holott megvették a jegyüket. Talán visszamennek és elzavarják a tehetségtelen rendezőket az amatőr társulattal együtt. Talán valaki fog egy seprűt és nekilát eltakarítani a mocskot.

     Fotó: Lázár Gergő