Az immár szokásos kisváros. Semmi különös, olyan, mint a többi. Mint akármelyik település, amely nem az ország szerencsésebb, gazdagabb felén helyezkedik el.

Két évtizedig éltem itt. Ismerem, szeretem. Mindig szerettem. Emberi léptékű minden. Elég kicsi ahhoz, hogy az emberek ismerjék a szomszédot, hogy beszélgessenek, segítsenek egymáson.

Elég nagy, hogy ne a másik viselt dolgai szolgáljanak beszédtémaként.

Elég kicsi, hogy akár gyalog is bejárja az ember.

Elég nagy, hogy minden legyen benne, a többtermes mozitól a bevásárlóközpontig, pékségek, cukrászdák, gyógyszertárak, könyvesboltok.

Lehetett itt élni. Ki lehetett menni az utcára este is, nem kellett félni. Télen, amikor nagy hó hullott, apró munkagépekkel takarították a járdákat, parkolókat is. A játszótereket minden évben felújították, a padokat lefestették.

Nyáron, a szabadtéri színpadon egymást váltották a színházi előadások, könnyűzenei koncertek, komolyzenei estek. A művelődési ház színháztermében minden héten színdarabok, zenei rendezvények.

Szombat, vasárnap délután az emberek a ligetbe mentek sétálni. A cukrászda elé telepített kamarazenekart hallgatták, fagyit nyalogattak, beszélgettek, nevetgéltek. Korzóztak. Itt még ez a békebeli fogalom és a hozzá tartozó szó is megmaradt.

Hivalkodó gazdagság soha nem volt itt, de polgári jólét annál inkább. Igazi kis polgárváros, művészekkel, orvosokkal, ügyvédekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal és sok gyerekkel. Önfenntartó kis közösség volt.

Talán a rossz hangulatom láttatja ma szürkének az utcákat. Talán az én szomorúságom vetül az emberek fáradt arcára. Talán fordítva történik.

Ha már itt vagyok és leszek is néhány napig, meglátogatom egy barátomat. Együtt jártunk gimnáziumba, egy padban ültünk. A távolság ellenére maradt a barátság. Pedagógus, 3 gyereket nevel egyedül.

Gyerektartást nem kap, munkanélküli szülő miből is fizessen? Élnek négyen az egy fizetésből, a 12 éve épített családi házban. Számolja a forintokat, elég legyen hó végéig. A fűtést minimumra kapcsolva ügyeskedik a rezsivel. A gázt már kikötötték, szerencsére van palackos tűzhely, így lehet főzni. A kisebb fiú tehetséges focista. Pénzbe kerül a felszerelés, a tagság, az utazás. Már nem focizik.

A középső gyerek zenélni szeret. Szeretne. Az is költséges, otthon nyúzza az évekkel korábban vásárolt hegedűt. Autodidakta. Így mondjuk szépen a szülői fájdalmat.

A legidősebb fiú már felnőtt. Érettségizett, de továbbtanulni nem tudott már. Hiába a diákhitel, ha a tandíjat ki is fizetné belőle, megélhetésre, lakhatásra, utazásra nem futná. 

Nagy nehezen, hosszas vergődés után kapott munkát. Minimálbéren, három műszakban, szalag mellett. 

- Miért nem próbálkozol a fővárosban?

- Mert a távolság pont annyi, hogy nem jár a lakhatási támogatás. A bérlet meg pont annyi, hogy a fizetésem több, mint felét elvinné. A maradékot helyi bérletre és ételre költhetném. Talán elég sem lenne.

- Külföld? - faggatom.

- Jó lenne, de kell indulótőke az első két hónapra legalább, ameddig a papírok intéződnek, ameddig munkát találok. Albérletre, útiköltségre. Soha nem lesz annyi pénzünk. - néz a szemembe. Nem merem megkérdezni, hogyan képzeli a jövőt. Hiszen fiatal felnőtt...család, gyerek. Nem kérdezem.

Lassan indulok. Az utcában szinte minden második házon "ELADÓ" tábla. A nemrégiben épült kertes házak senkinek nem kellenek. Nem vesznek házat az emberek. Lassan mást sem. Nincs miből.

Búcsúzás közben egy pillanatra elnémulok. A szemben lévő elegáns házból kecskét vezet ki egy férfi és a kerítés előtt álló fához köti. Legelni. Szerencsére a tél eddig kíméletes volt, még füvet is talál.

A bizonyos megénekelt kecske, a boldogság záloga. Ha ez van, meg havi 47 ezer, akkor minden rendben. 

A városkában nem találom a megszokott kis üzleteket. Eltűnt a fehérnemű kereskedés, nincs meg a kedvenc könyvesboltom. A hentes bezárt, a cipőbolt sehol. Koszfoltos, eltakart kirakatok, zárt ajtók. "ELADÓ", "KIADÓ".

Találok egy még nyitva tartó üzletet, régi ismerős a tulajdonos. Ő is lehúzza a rolót, mondja szomorúan. A forgalom az elmúlt években negyedére esett vissza. Nem negyedével. Negyedére. Ennyiből nem tudja már fenntartani tovább. Először az egyik alkalmazottat volt kénytelen elküldeni, aztán a másikat is. Maga állt a pult mögé, de már így sem tud kijönni nullára sem. Bezár. Három munkanélkülit termelt ez a kicsi üzlet.

Végül befordulok a kórház kapuján. Az osztály, ahová igyekszem, három emeletes, hatalmas épület. Egyetlen orvos a három emelet 100?-200? betegére. Elcsípni lehetetlen, órákig üldözöm. Végül a mosdóban, kézmosás közben tudunk váltani néhány szót. Meg sem merem kérdezni, mi történik, ha egy beteg krízishelyzetbe kerül. Arra meg gondolni sem merek, hogy egyszerre több beteg.

Fogom a receptet, indulok a kórházi gyógyszertárba. Ezt ők nem tartják, de meg tudják rendelni. Köszönöm, indulok a másik patikába. A harmadikba. Mindenütt ugyanaz a válasz. Nincs, rendelni tudnak.

Végül rákérdezek. 

- Miért nincs?

- Drága, ezért nem tartjuk. Ilyet itteni orvos nem is szokott felírni.

Szomorúan baktatok a kocsihoz. Hideg szél fúj, hószagú a levegő. 

Közeledik a tél.

Fotó: Lázár Gergő