Valamit nagyon alaposan elszúrt ez a társadalom, ez az ország.

Mi nagyon elszúrtunk valamit.

Egyre értetlenebb vagyok.

Az a benyomásom, két Magyarország van.

Az egyikben minden szuper, tökéletes és rohamtempóban javul.

A másikban minden bűnrossz és folyamatosan romlik.

Az egyik ország lakói csupa-csupa tüneményes, csillámporos, habos-babos boldogságban fürdenek.

A másik oldalon élők reményt sem látnak arra, hogy valaha is jobb lehet.

Közben mindkét fél-Magyarország lakói hittel vallják, rajtuk kívül nincs élet. Vagy ide, vagy oda tartozol. Harmadik lehetőség nincs.

De mi van akkor, hogyha az ember csak úgy, minden különösebb politikai elkötelezettség nélkül, egyszerűen élni akar?

Dolgozni? Boldogulni? Jelent, jövőt és -igen- múltat akar?

Itt, ebben az országban, amibe beleszületett, ahol mindig is élt, ahol az ősei sírjához néha kilátogat, ahol a gyerekei születtek?

Mert ez a szép kis ország itt, Európa közepén az ő hazája is. 

Miért nem lehet, hogy a jobb-magyarok és a bal-magyarok megdörzsöljék a szemüket és csupán emberként nézzenek végre körül?

Úgy, egyszerű polgárként más ám a látószög.

Ha csupán betegként megyünk be egy kórházba, vagy kerül be egy szerettünk, látni fogjuk a nagyon nagy bajokat. A jobboldali hívő is nehezen fog orvoshoz kerülni, őt is roggyant hordágyon tolják be a túlzsúfolt, vizeletszagú szobába. Vagy a gyerekét, apját, anyját. A túlterhelt orvos nem fog tőlünk pártpreferenciát kérdezgetni, amikor megállapítja, perforált a vakbelünk a váróteremben. A vakbél sem lesz tekintettel egyik oldalra sem, csak jelzem. A szívroham, kéztörés, cukorbetegség sem.

Ha, mint szülő megyünk az iskolába, keressük a gyerekünknek a megfelelő intézményt, oktatási módot, szembesülni fogunk azzal, hogy egyre kevésbé maradt szabad választásunk. Ha a gyermekünk a felsőoktatás irányába menne, rá fogunk döbbenni, korlátozottak a lehetőségeink. Borzalmasan sok pénz híján erősen be van határolva az a terület, ami finanszírozható számunkra. De mi van, ha a gyerekünk más jövőt képzelt el magának, másban tehetséges? Engedjük megölni az álmait?

Ha egyszerű munkavállalóként veszítjük el az állásunkat és keresünk másikat, azt fogjuk tapasztalni, szinte lehetetlen munkát találni. A rendszer alapvetően torzult. Embertelenné vált, nagyon sok mással együtt. A nagyszerű statisztikák ellenére nem fogunk állást találni, ha nincs óriási szerencsénk és nagyon jó kapcsolataink. Munkát ma zömmel nappalis egyetemista kap, de persze főállásban. Aztán regisztrált munkanélküli, esetleg megváltozott munkaképességű. Ott van persze a közmunka, vagy a próbaidőről-próbaidőre vándorlás. Meg az ingyenes (fizetés nélküli) gyakornoki állások sora.

Ha hétköznapi polgárként járunk az utcán, látni fogjuk a nincstelenek soha nem látott tömegét.

Ha úgy nézünk szét a környezetünkben, hogy nem döntöttük el előre, mit akarunk látni, a valóság szembe fog jönni. Meg fogunk döbbenni, az ismerős családok mivel küzdenek napról napra. Az elveszített munkahely miatt egykeresős család lett a nemrég még jómódú házaspár. Vagy éppen olyan család, amelyben senkinek nincs munkája. Lassan adogatják el az értékeiket, élik fel a múltat. Aztán próbálnak nem megfagyni a fűtetlen házban, végül kilakoltatják őket.

Ha csak nyitott lélekkel figyeljük a fiatalokat, látni fogjuk az ő bizonytalanságukat, kétségbeesésüket. Ha nem üvöltünk hazaárulót azokra, akik máshol kénytelenek keresni a boldogulást, hanem meghallgatjuk a történetüket, talán rá fogunk jönni: embertelenül nagy bajban vagyunk. Mi, közösen. Mindannyian.

Ha a dolgok nem változnak hamarosan, újabb fél millió fiatal kényszerül külföldre. Nem kalandvágyból, nem inasként, nem azért, hogy az ott megszerzett anyagi és szellemi tőkét majd visszahozza nekünk és a lábunk elé öntse ezeket a kincseket. Aki elmegy, valószínűleg előtte minden mást megpróbált már. Nem maradt számára egyéb lehetőség, hogy jövőt építsen, családot alapítson, emberhez méltó módon éljen. Nem milliárdosként, csak biztonságban. Nem henyélve, hanem sok munkával, de az előrejutás lehetőségével.

Ha ez bekövetkezik, ha újabb emberek hagyják el az országot, a nyugdíjrendszer a fejünkre fog szakadni. Nem lassan, hanem szélsebesen.

Nem az lesz a kérdés (ami már most sem kérdés), hogy a most aktív munkavállalók kapnak-e majd nyugdíjat, mennyit és azt ki fogja megtermelni. A kérdés az lesz, a már nyugdíjban lévők járandósága miből fedezhető. A kérdés az lesz, hogyan ne legyen még a mostaninál is nagyságrendekkel több éhező.

Párt, politikai elkötelezettség nélkül, nyitott szemmel, gondolkodva, kizárva a bármelyik oldalról jövő propagandát, gondolkodjunk el. Ne legyen az hihető magyarázat, hogy "Csak meg kell nézni a történelmet, mindig voltak nehéz időszakok, bajok, ezt tudomásul kell venni!" Nem kell tudomásul venni! Voltak olyan idők, amikor emberek kőbunkóval verték agyon egymást az elejtett állat húsáért. Volt, amikor máglyán égettek el embereket. Amikor az újszülöttek többségének esélye sem volt betölteni a 3 éves kort. Amikor írni-olvasni csak a gazdagok tudtak. De közben évszázadok teltek el, fejlődtek a társadalmak. A miénk is.

A tényeken semennyi hazugság sem képes változtatni. Az csak arra jó, hogy aki hinni AKAR, az behunyt szemmel ugyan, de hinni fog. Ám attól a helyzet nem változik. Ha a hívő kinyitja a szemét, a valósággal fog találkozni.

Az igazán fontos dolgok nem valamilyen oldaliak. Az éhezés, a nyomor, a kultúra, az oktatás, az egészség, betegség, hajléktalanság, munkanélküliség, tehetség, bölcsesség, ostobaság, gonoszság, szabadság, demokrácia, elnyomás...

Azok, akik most, vagy a jövőben bizalmat kapnak a kormányzásra, nem dolgozhatnak csupán a nekik tetsző ideológiát valló polgárok érdekében. A tulajdon érdekükben pedig sohasem! Mert az ország egy, benne mindenféle gondolkodással, vallással, álmokkal és vágyakkal, elvárásokkal és hittel élő ember sorsáért is felelősek. 

Azokat a politikusokat, honatyákat és honanyákat, akik alkalmatlanok, méltatlanok a rájuk bízott feladatra, el kell távolítani a hatalomból. Aki ostobaságból, önző érdekből, saját hasznát szem előtt tartva kárt okozott, felelősségre kell vonni. Minden oldalon.

Olyan országot kell építenünk, ami élhető, ahol nem elfogadott az éhezés, a nyomor legmélyebb bugyra nem napi rutin. Olyat, ahol lehet dolgozni, lehet emberhez méltó életet élni, ahol mindenki megtalálja a helyét és képes elérni a céljait. Mi képesek vagyunk rá. Mi, emberek, akik itt élünk. Közösen. Ha ráébredünk, hogy nem valamely oldal, párt hívei vagyunk, hanem magyar polgárok, apák, anyák, férfiak, nők, fiatalok és idősek. Ha felfogjuk végre, nem egymás ellen, hanem a kártékony, rossz hatalom ellen kell küzdenünk. Nekünk, közösen. 

Nem felfelé, a hatalmon lévő, vagy a hatalmat megszerezni akaró politikust kell néznünk. Csak szemmagasságban. Azt kell néznünk, ami körülöttünk van, ami bennünk van, ami a másik ember szemében van. Rá kell jönnünk, nem az a fontos, hogy mi a neve a kormányzó pártnak, embernek. Az ezredrangú dolog. A fontos az, hogy én, te, a gyerekeink, szüleink élhető országban, sok munkával, de lépésről lépésre haladva élni, boldogulni tudjunk. A többi csak csalás, hazugság.

Fotó: Lázár Gergő