Mi fér bele fél évszázadba?

Nemrégen még fiatal lány. Derékig érő hajjal lohol a felnőttség felé.

Ott várja az Élet. Régész lesz. Író. Filmes. Minden lesz.

Aztán hirtelen férjhez megy, mert megjelent Ő.

Ő, aki szereti majd. Vigyáz rá. Mellette áll. Együtt mindenre képesek.

Ő, akinek két fiút szül.

Ő, aki nem engedi tanulni.

Ő, aki naponta alázza meg. A szülésektől megváltozott testén gúnyolódik.

Ő, aki olyan nagyot tud ütni. Néha a fal fogja meg a röptét.

Csöndesen sír. Aztán már nem sír.

Megtanulja, hogyan ne legyen jelen. Máshová viszi a képzelete, nem érzi a rúgásokat.

Oda megy, ahová Ő nem követheti.

Megtanul önmagában, belül létezni.

Megtanulja, hogy a hatóság nem segít, hiszen családi ügy.

Megtanulja, hogy a rokonai számára csak kínos idegen.

Egyedül van. Nem adja fel, mert még sincs egyedül. A két gyerek. A fiai.

Ő egyre vadabb, egyre durvább. Hitelt vesz fel a házra, a közös otthonra.

Aztán egy napon Ő végleg kiszáll a történetből. 

Nem megy el a temetésére. Mert a hitel maradt. A két, már felnőtt gyerek is maradt.

Azt reméli, javulnak a dolgok lassan.

Az árfolyam elszabadul, a hitelt nem tudja többé fizetni.

Nincs munkája. Apránként adogatja el kincseit. Könyvek. Lemezek. Bútorok.

Végül semmije nem marad. Csak a két fiú.

Aztán már csak egy. A másik az apja hasonmásává válik lassan. A terror újra napi rutin lesz.

Most annyira nem védtelen. A fiú elmegy, mert az anyjától nincs már mit elvenni.

A másik gyerek marad. Lassan őrölte fel az eddigi élete. Bezárkózik önmagába, nem akar szembesülni az Élettel. Nem kér belőle, fél tőle.

Ha beteg, orvosra nem számíthat. Nincs biztosítása. Neki sem, a fiúnak sem. 

Egymást gyógyítgatják. Szavakkal, mert gyógyszerre nincs pénz.

Sokszor ételre sem. Megtanult a semmiből ebédet tenni az asztalra.

Mégis, kapaszkodnak egymásba, ők ketten.

Egy napon, amikor már régen elengedte az álmokat, jön egy Férfi. Más, mint Ő volt. Szelíd. Kedves. Türelmes.

Döntenek. Megpróbálják együtt. Hárman.

A kopár lakásban nincs bútor. Semmi nincs. Dobozból van a szekrény, doboz a kamrapolc. 

A Férfi segít. Nehéz, mert az új főnöknek nem tetszik a "képe". Az eddigi főállás félállás lesz, fél fizetéssel.

Már hárman feszülnek a viharnak.

A fiú lassan, napról-napra javul. Már ő is gyógyulni akar. Nem fél annyira. Elhiszi, nincs egyedül.

Tudják, a fedél a fejük fölül hamarosan eltűnik.

Jön majd néhány markos munkás és kevéske holmijukat lehordják az utcára.

Nem tudják még, mi lesz velük, de nem félnek. Nem annyira, mint eddig.

Lesz valahogy. Akarják, hogy legyen.

Keres munkát, de nagyon nehéz. Túl öreg. Túl megtört. Túl tehetséges.

Írni kezd. Újra. Mindig is írt. Talán abból lassan felépítheti a jövőt. 

Visszatekint az ötven évre. 

A távolban imádott apja arca mosolyog. Hirtelen ment el, de örökre a lánya lelkébe költözött.

Aztán csak fájdalom, pofonok, ököl nyoma a testén. 

Végül a tétova fény, a másik kéz, amit oly nehezen talált meg.

Lesz valahogy. Jó lesz. 

Megküzdenek mindennel, mert együtt erősek.

Ők hárman erősek.

Nem tudja, ő maga mennyire erős. Nem tud arról sem, az ő bátorsága tartotta felszínen a csonka kis családot. Azt sem tudja, a Férfit az ereje vonzotta hozzá. A belső tisztasága. 

Csak azt tudja, hogy nehéz lesz.

Feláll hát, belefeszül a szélbe.

Mindegy, mi van mögötte.

Az a fontos, mi van előtte.

Az a fontos, nincs egyedül.

Indulj hát barátom! 

Ne félj, elkaplak, ha feldöntene a szél.

Fotó: Lázár Gergő