Hogyan lehet az, hogy egy gazdag országnak szegények a lakói?

Hogyan élhet ennyi ember nyomorult életet egy sok tekintetben ragyogó adottságú helyen?

Hol a hiba?

Kik a bűnösök?

Lássuk be, szerencsés helyen élünk.

Akkor hogyan létezik nyomor, éhezés?

A termőföldjeink nagy része jó minőségű, gazdagon termő. Minden híreszteléssel ellentétben a magyar búza máig minőséget jelent. Mostanáig viszik osztrákok, németek, lengyelek, szlovákok. Mégpedig a saját, gyengébb minőségű lisztjüket javítják az itt termelt búzával.

A soványabb földekben megterem a rozs és egyéb, igénytelen növények.

Ízletes zöldségeket, gyümölcsöket érlelnek a forró nyaraink.

Bővizű folyók szelik át az országot.

Gyógy- és ivóvízkészleteink bőségesek.

Azokon a vidékeinken, ahol nem lehetséges a mezőgazdasági termelés, csodás erdők, gyönyörű tájak csalogathatnák a turistákat.

Az itt élő emberek szorgalmasak, okosak.

Akkor mi a baj? Hogy lehet, hogy nem élünk jól? Miért élünk kimondottan rosszul?

Emlékeim szerint a rendszerváltás után a mezőgazdaság szétverése igen gyorsan megvalósult.

Az egy művelés alá eső földeket szétdarabolták, a gépparkot szétprivatizálták.

Vasöntők, üvegfúvók és ügyvédek kezdtek gazdálkodni.

Olyanok, akik addig legfeljebb egy cserép muskátli formájában találkoztak a növénytermesztéssel.

Egy idő után a piac kezdte megtisztítani önmagát, az alkalmatlanok éppen tönkrementek...volna. De akkor jött a rendkívül hozzáértő miniszter, aki a chilei cseresznyéhez is nagyon jól értett. Megmentette a "családi farmokat". Azok tehát döglődhettek tovább.

Ugyan a nagyon tehetséges ügyvéd-paraszt-cseresznyebróker-székház el- és visszafoglaló miniszter jól elszórakoztatott mindenkit, de sok hasznot az országnak nem hajtott. 

Annál többet az akkori kormánypártnak, mert szükség volt a koalícióra. Cserében a szavazatokért a Kisgazda párt megkapta játszani a magyar mezőgazdaságot, mint értéktelent.

A nadrágszíj parcellákon kukorica, búza, rozs terem. Holott madáreleségnek való fénymag, négermag, köles, sáfrányos szeklice, kömény, fűszernövények sora kellene, hogy teremjen.

Szamóca, ribizli, málna kellene, hogy teremjen.

Feldolgozóipart, hűtőházakat lehetne telepíteni. Exportálni lehetne.

Munkát, megélhetést lehetne biztosítani az embereknek.

Az erdős, dombos tájakra idegenforgalmat lehetne terelni.

Meg lehetne tisztítani a réteket, patakokat, erdőket, hogy alkalmasak legyenek kirándulóknak.

Helyben termelt zöldségeket, gyümölcsöket, húst felhasználó éttermeket lehetne létrehozni, szállásokat kialakítani.

Persze úgy nem megy, hogy ezek a vidékek végtelenül szegények, megközelíteni még szamaras kordéval is kalandtúra, az elhanyagolt utak miatt.

Az ott élők nincstelenek, önerőből nem képesek ezekre a beruházásokra.

Mindezekhez pénz kellene. 

Pénz, ami nincs. Pontosabban van, de erre nem jut.

Mára egyedül Felcsút az a falu, amely fejlődik.

A többi haldoklik.

Nem csupán forrásokhoz nem jutnak ezek a területek, még a helyi kezdeményezéseket is igyekszik megfojtani a hatalom, a bürokrácia.

Gondoljunk csak az elveszített földbérletekre. Állattartók, növénytermesztők tömegei váltak nincstelenné egyik percről a másikra. 

Gondoljunk a szétrabolt ökogazdaságra.

De akár gondoljunk a káptalantótiban működő Liliomkert piac évek óta húzódó kálváriájára.

Kell az ipar is, hogyne kellene.

Kellenek a befektetők, beruházások, munkahelyek.

De a kis- és középvállalkozások nem sokat profitálnak ezekből, mert csak mint századik alvállalkozó juthatnak munkához. Az már csak hab a tortán, hogy amennyiben ki sem fizetik őket, tönkre is mennek. A beruházások döntő részét lefölözi a hűséges harcostárs.

Vergődnek a városok, vergődnek a falvak.

Közben iszonyatos pénzek mennek el olyan luxus beruházásokra, amelyeket jóval gazdagabb országok sem engednek meg maguknak egyszerre.

Az állam már mindenre rátelepedett. Maga az államgépezet fojtogatja azt az országot, amelyet szolgálnia kellene.

Bürokratikus, korrupt élősködővé vált a rendszer.

Mit keres az állam és újabban már az egyház is az életünk minden területén?

Miért akar a rezsim mindent államosítani?

Miért hangoztatja, hogy majd gondoskodik rólunk? Mi ne foglalkozzunk ezzel, de ne is gondolkodjunk!

Majd ő, a gondoskodó állam, gondolkodik helyettünk!

Nem bízza a véletlenre, mert a lehetőségét is elveszi annak, hogy önálló kezdeményezések célt érhessenek.

A gondolkodás szabadságát már három éves kortól igyekszik befolyásolni.

Közmunkának nevezett rabszolgatartással helyettesíti a valódi munkahelyteremtést.

Ahelyett, hogy a bürokráciát lebontaná és engedné kifejlődni az emberek önfenntartó, önfoglalkoztató képességét, a gondolatot is csírájában fojtják meg.

Csak egy példa.

Mennyivel jobb az országnak az, ha egy középkorú nő hullott levelet seper nevetséges összegért, a jövő reménye nélkül?

Miért nem jobb az, ha ugyanez a nő, mondjuk pogácsát süt és ad el?

Vagy lekvárt főz?

Rétest készít?

Ma ezeket nem teheti meg, csak milliós beruházásokkal. 

Megfelelő végzettséggel.

Külön épületben. Gépekkel, eszközökkel.

Engedélyekkel.

Iszonyatos adókkal, már az indulástól.

Holott, ha a saját konyhájában tehetné, talán lassan megerősödne.

Talán lehetne alkalmazottja. Vagy ha nem, a családját eltarthatná.

Ezernyi mód lenne arra, hogy csupán a bürokrácia, a kezdeti terhek csökkentésével meginduljon a magán- és családi vállalkozások vérkeringése.

De ez nem cél.

A cél, rövidlátó módon kirabolni az országot.

Négy évben gondolkodva, a közvetlen érdekeket szolgálva zsebre tenni mindent.

Mi pedig négyévről-négyévre reménykedve várjuk, mikor változik meg a helyzet.

Holott, az asztalra kellene csapnunk.

Ugyanis ez a mi országunk.

Otthon vagyunk, nem vendégek.

Mi vagyunk a házigazdák.

Vagy már nem?

Nézzünk szét, kinél van a kulcs!

Ha a házmesternél, vegyük el tőle. Mert az a miénk. Az ő dolga nem az, hogy ki- és bezárjon minket a tulajdon otthonunkban, hogy elvegye a pénzünket és ő ossza be, hogy elvigye az értékeinket és a saját hasznára eladja. 

Félek, meghibbant a házmester. 

Tulajdonosnak hiszi magát.

Mi is meghibbantunk, mert szó nélkül tudomásul vesszük, ahelyett, hogy jól fenéken rúgnánk.

Hát, így nem lesz egyszerű visszajutnunk az élők sorába.

Pedig elég lenne csak gondolkodni.

Ha egy párt neve már önmagában hazugság, mire lehetne számítani?

Hiszen a fiatalokat régen elüldözte, a demokráciát felszámolta.

Rossz gazda, rossz állam, hazug kormányzás, tolvaj hatalom.

Vegyük már vissza azt a nyomorult kulcsot, a házmestert pedig rúgjuk ki, hogy otthon lehessünk végre a saját házunkban.

Fotó: lazarg.com