2014. feb 18.

Társasház sirató

írta: E_S
Társasház sirató

Érdekes történetet mesélek.

Különös, de igaz.

Rejtélyes, mégis egyszerű.

Döbbenetes és mindennapi.

Egy barátom/munkatársam mesélt a házról, amelyben lakik.

Nagyon érdekesnek tartottam a történetet, tovább is adom nyomban.

Van egy ház Kőbányán. Régi épület, valaha kényelmes polgári lakásoknak adott otthont.

Változtak az idők, a házban élő családoknak menniük kellett. Nem önként, de távoztak.

A tágas lakásokat szorgos iparosok leválasztották, egyre kisebbé, egyre élhetetlenebb méretűvé téve azokat.

Végül 33 család költözhetett be a tanácsi bérlakásba.

Persze nem akárki, hanem akinek kiutalták. Az akkori rendszer alapján nem volt jellemző, hogy osztályidegen ilyen lakáshoz jusson.

A bérleti díj mai mértékkel is filléres volt.

Teltek az évek, a vakolat pergett, a tető beázott, mindennaposak voltak a csőtörések.

A tanács nem törődött a dologgal, sem pénze, sem szándéka nem lévén komolyabb beruházásra.

A lakók szintén nem törődtek a felújítással, mert hát nem az ő házuk, ők csak bérlők.

Ismét fordult az idő kereke.

Az akkor már zömében idős lakók potom összegért megvásárolhatták a bérleményüket.

Az épület mit sem törődött a tulajdonosváltással, csöndesen pusztult tovább.

Az önkormányzat feltette a kezét, neki köze nincs már a dologhoz.

A lakók pedig nem tudták, mit kellene tenniük. Várták, majd jön valaki, aki megoldja a dolgot. Hiszen úgy volt mindig, megoldották helyettük a problémákat, megmondták, mit tegyenek, hogyan gondolkodjanak, merre menjenek, kit szeressenek és kit gyűlöljenek.

De nem jött senki.

Néhány lakásba új tulajdonosok költöztek, immár piaci áron megvásárolva az ingatlant.

Az évtizedek óta ott élők egy része örült, hogy fiatal családok kerültek a szomszédságba, más részük viszont érdekesen gondolkodott erről.

Már nem emlékeztek rá, hogyan kerültek ők oda, csak arra emlékeztek (tévesen), hogy ők építették a házat. Ebből eredően aztán úgy hitték, joguk van megszabni, ki hogyan élhet benne, ki mit csinálhat, illetve mit köteles csinálni.

A kis közösség két részre szakadt. Az új lakókra és a velük szolidáris régiekre, meg a magukat mindenhatónak gondoló ellentáborra.

Ez utóbbiakat a barátom (én kérek bocsánatot!) banyakommandónak nevezte el, bizonyos okokból.

Mindent ellenőrzés alatt tartanak. Figyelik, ki jön, ki megy. Számon tartják, ki mit visel, ellenőrzik, melyik lakó mit dob a szemétbe. Megbeszélnek, ítélkeznek.

Amikor az ismerősöm (ő már magas áron vásárolta a lakását)  egy lakógyűlésen szóvá tette, hogy a közös képviselőt talán el kellene számoltatni, mert a kimutatás alapján óránként vásárol seprűt, lapátot, felmosóvödröt, de a közösség ezekből még egy darabot nem látott. A képviselő ezzel szemben igen gyakran jár egzotikus helyekre nyaralni. A "banyakommandó" azonnal akcióba lendült. Kikérték maguknak a gyanúsítgatást (őket nem gyanúsította senki, semmivel), majd felszólították az ismerősömet, távozzon a lakógyűlésről, nincs szavazati joga! Mégpedig azért nincs (döntő érv!), mert kidobás előtt nem hasogatja össze a margarinos dobozt!

Komolyan!

Mára egészen elfajult a helyzet. A lakók normális része igyekszik kimaradni a vitákból. A "banyák" ezzel szemben pezsgő társadalmi életet élnek és egyre jobban élvezik.

Több, aktív korú családnál súlyos anyagi gondok vannak, munkanélküliként egyre nehezebben képesek fenntartani a lakást, önmagukat. Hiába próbálják megértetni a csapatokban támadó "kommandósokkal", hogy nem jókedvükből nem fizetik a kötelezettségeiket, hanem, mert nincs miből, nem járnak sikerrel. Értő fülekre nem találnak, hiszen a nyugdíj jön rendszeresen, azt nem lehet elveszíteni, szemben a munkahellyel.

Zajlik az élet, kilakoltatások, behajtók, végrehajtók és különféle szolgáltatók emberei adják egymásnak a kilincset.

A "banyakommandó" gyakorlatilag az udvaron lakik, ki ne maradjanak valami érdekes eseményből. Lelkesen engedik be a villanyóra leszerelésére érkező szakikat, elcsevegnek a semmirekellő, lusta "mai fiatalok" életviteléről, a munkakerülők jogos büntetéséről. Bezzeg az ő idejükben! - sóhajtják kórusban.

Örömmel üdvözlik a szolgáltatások kikapcsolását egyre több lakásban.

A barátom úgy fogalmazott: - A házunk a rezsicsökkentés élharcosa!

Igaza van, de nem csak a ház, a banyák is élharcolnak. Hont és rezsit védeni vonulnak, ha a környéken tartott fórumról szereznek tudomást.

Lila hajjal, dagadt kutyusokat vonszolva ítélkeznek a bajbajutottakon, mostanában egyre sűrűbben lekommunistázva, lemunkásőrözve azokat, akik abban az időben legfeljebb az óvodában tanulhatták a kommunista erkölcsöket. Vagy ott sem, mivel meg sem születtek.

Az ítélkezők közül senki nem emlékszik arra, hogy ők miért is kaphatták meg a lakásokat, hogy az elmúlt rendszerben pártgyűlésre jártak rezsifórum helyett, hogy a nyugdíjukat azoknak a szerencsétleneknek kellene megtermelni, akiknek lassan ennivalóra sem futja.

Ők nem gondolnak erre. Lelkesek, mert végre újra dönthetnek múltról és jövőről, ismét fontosak, ismét van szavuk.

Az épület közben az összeomlást fontolgatja, mert tanúja volt a régi koroknak és tanúja a mostani időknek. Emlékszik mindenre, amire a lakók nem akarnak emlékezni.

Emlékszik és halálosan elege van mindebből.

Ennyi volt a kőbányai társasház meséje.

Miközben a barátom elmesélte, nem értettem, miért van olyan érzésem, hogy nem csupán egy házról van szó.

Aztán beugrott, honnan ismerős a történet.

Neked nem ismerős? 

sirato.jpgFotó: lazarg.com

 

Szólj hozzá