Bevallom, soha nem érdekelt a politika.

Nagyon nem. Mint a foci. Úgy voltam vele, nem kötelező mindenkinek foglalkoznia vele.

Úgy hittem, vannak ehhez értő, ebben dolgozó szakemberek.

Ők tegyék a dolgukat, teszem én is a magamét és béke van.

Sokáig így voltam ezzel, működött is a dolog.

Az előző politikai rendszernek már csak a végét fogtam fel, már amennyire felfogtam.

A szörnyűségekből kimaradtam. Azt tudtam, más országokban máshogyan élnek.

Hogy miben áll a"máshogyan", azt nem igazán tudtam.

Dolgoztam, tanultam. Nem volt kérdés, hogy van-e munkám.

Volt. Volt fizetésem, ahogy mindenki másnak is. Nem túlságosan sok, de biztonsággal megélni elég.

Dolgoztam hát, neveltem a gyermekeimet és éltem az életemet. 

Ahogyan nagyon sokan akkoriban.

A rendszerváltást fiatal felnőttként, fiatal szülőként éltem meg.

Öröm volt, valami új kezdete volt.

Akkor nem fogtam fel igazán, miről is szól.

Változás volt, öröm volt, de nem volt földrengés.

Alkalmazkodtam, mint mindenki.

Hiszen tudtam: a változás mindenkinek jó, az ország hasznára válik.

Aztán jött az Unióhoz való csatlakozás.

Az talán megrázóbb volt.

Voltak jó dolgok, voltak kevésbé jók.

Alkalmazkodtam, tanultam, dolgoztam. Neveltem a gyermekeimet.

A politikusok politizáljanak, én csak dolgozni és élni akarok.

Fizetem az adókat, kiveszem a részemet a közös terhekből, tisztelem a közös értékeket.

Választottam, amikor annak volt itt az ideje. Arra szavaztam, aki hitem szerint jól teszi a dolgát.

Ha nem az a párt győzött, akkor sem volt különösebb dráma. Akkor a másik kormányzott. Vagy együtt kormányoztak.

Több dolgom nem volt ezzel, nem is akartam, hogy legyen.

Fogalmam sem volt, melyik minisztert, államtitkárt hogyan hívják. Nem is érdekelt.

Tudtam persze, hogy nem tökéletes az életünk, hogy a politikusaink sem tökéletesek, de soha nem is gondoltam, hogy tökéletesnek kellene lennie.

Voltak dolgok, amelyek nem tetszettek, de olyan mindig volt, mindig lesz. - gondoltam.

Hiszen nincs olyan, amit mindenki azonosan gondolna, de azért elfogadható. Kompromisszumot kötök én ebben, a másik ember másban és élünk, dolgozunk.

Egy dolog volt, amiben soha nem kételkedtem.

Az elnyert demokrácia érintetlen marad. Azok a jogok, azok az alapok sziklaszilárdak.

Lehet egy párt ilyen, vagy olyan. Hozhat jó, hozhat rossz döntéseket. Lehet könnyebb, lehet nehezebb a helyzet.

A demokrácia, a jogállam soha nem csorbulhat.

Azt természetesnek vettem, mint a levegőt. Mint az esőt tavasszal. Mint a napfényt. Ha hosszú, borús napok után először süt ki a nap, örülünk. Másnapra természetes, észre sem vesszük. Így voltam a demokráciával is. 

Ostoba voltam. Nem tudtam, hogy védeni kell a demokráciát. Nem gondoltam, hogy azt el lehet venni, el lehet veszíteni.

Azt gondoltam, a politikusok értünk dolgoznak. Jól, vagy kevésbé jól. Hiszen vannak köztük is bölcsebbek, butábbak. Mint mindenhol.

Most is így gondolom.

De ami most történik, az nem politika.

Nem jól, vagy kevésbé jól meghozott döntések sorozata.

Ami most történik, az rablás.

Nem politikusok, hanem bűnözők vették át a hatalmat.

Szisztematikusan, lépésről lépésre számolták fel a jogállamot.

Csigolyánként törték el a gerincemet, én pedig hallgattam.

Egyenként számolták fel a demokratikus jogaimat, amelyeket öröknek hittem.

Nem, nem a szocializmusba érkeztünk vissza. Sokkal távolabbra, egy sokkal sötétebb múltba jutottunk.

A gazdag földesurak és a nincstelen zsellérek korába.

A születés (rokonság, barátság) jogán járó mérhetetlen gazdagság, hatalom és a születés jogán jutó nincstelenség korába.

Az éhezés, a földnélküliség, a fagyhalál korába.

Olyan korba, amikor egyetlen erő uralkodik, egy akarat érvényesül mindenen.

Amikor a hatalom meg tud fosztani mindentől, amire csak szemet vet.

Amikor a magántulajdon szentsége nem érvényes többé.

Amikor a szólás szabadsága nem juthat érvényre, a média egy ütemre lép.

Amikor csupán azért, mert valaki nem az uralkodó rezsim feltétlen híve, elveszítheti az állását. Ő, a szülei, a gyermekei, az ismerősei.

Amikor nem gondolkodhatom másként, nem mondhatom ki a véleményemet, ha az ellentétes a rablókéval.

Olyan korba érkeztünk, amikor a nacionalizmus újra éledhet, amikor kirekesztés van, gyűlölet és szembenállás.

Amikor félni kell.

Félek is.

Félek, hogy ez még nem a vége a sötétségbe vezető útnak.

Félek, ha még több, még további hatalmat kap a mostani kormány, a következő, végső lépés az Unióból való kilépés lesz.

Hiszen a totális diktatúra végső gátja már csak ez.

Akkor magunkra maradunk végképp.

Bezárva Európa közepén a magunk kovácsolta ketrecbe.

Kiszolgáltatva, megfosztva mindentől.

Elfelejtve.

Kirabolva.

A politika most sem érdekel.

A demokrácia érdekel.

A szabadság érdekel.

A jogaim, a gyermekeim jogai, minden embertársam jogai érdekelnek.

Azt gondolom, most van nagyon nagy baj.

Most van az utolsó pillanat, amikor még megállhatunk, visszafordulhatunk Európába.

Ahová tartozunk.

Azt gondolom, végtelenül cinikus, aljas és hazug a hatalom.

Nem a politika, nem a politikusok. Ami történik, annak köze nincs a politikához.

Azt gondolom, aki a húsosfazék közelsége miatt elárulja az egyetemes értékeket, aki haszonért, pozícióért beáll szolgának és -habár pontosan tudja, hogy árulást követ el minden magyar ellen- ismételgeti, hirdeti az ordas hazugságokat, az nem politikus.

Aki gyávaságból, nyereségvágyból szembe köpi a népét, nem politikus.

Aki ostobaságból, tudatlanságból kiáll egy diktatórikus rendszer mellett, aki elhiszi gondolkodás nélkül a hazugságokat és segít a rezsimnek sötétségbe zárni az országot, az a szüleit, a gyermekeit, az ő jövőjüket árulja el.

Most nem az a kérdés, hogy melyik pártra akarok szavazni.

Egyikre sem.

Most az a kérdés, akarok-e az új földesurak korában élni?

Akarom-e, hogy ketrecbe zárjanak?

Akarom-e, hogy reményem se maradjon a normális életre?

Akarom-e, hogy soha ne ismerhessem meg az unokáimat, akik a ketrecen kívül születnek?

Akarom-e, hogy elfogadott, természetes dolog legyen az éhezés, a fagyhalál, a nyomor, a tanulatlanság, a rabszolgaság modern formája? 

Nem akarom. 

Most nem az a kérdés, kit válasszak a jó és a jobb közül.

Akit választok, az sem hibátlan, de mennyire nem az!

Csakhogy most nem érdekel, sem a liba, sem a csomag. Nem érdekel sem a beszéd, sem a kiszivárogtatás.

Sok minden nem érdekel. Akkor sem, ha máskor, normális időkben érdekelne.

Utálom, hogy így kell lennie. 

Gyűlölöm ezt a kényszert.

Mégis örülök, hogy legalább van egy utolsó lehetőségem jóvátenni a dolgokat.

Most nem a politikusok emberi gyarlóságait teszem mérlegre, hanem a demokráciát és a diktatúrát.

Én a demokráciát választom.

Aztán majd megkérdem, hogy is volt az? Aztán számon kérem, elvárom a magyarázatokat.

Azt akarom, hogy majd néhány év múlva, ha ismét szavazni megyek, megint ne érdekeljen.

Nem akarom tudni a politikusok nevét. Ha jól, elfogadhatóan dolgoznak, nem is kell tudnom.

Ha majd választok újra, jó és jobb közül akarok választani.

Ha lesz még választásom.

Az, hogy lesz-e, most dől el.

Én döntöm el. 

Fotó: lazarg.com