Levelet kaptam tegnap este.

Udvarias néhány sort, vállalnám-e a személyes nyilvánosságot a képernyőn?

Illetve, hogy vállalhatom-e?

Percekig nem tudtam, mi zavar, mi az, ami beakadt az agyamba, mint egy horog?

Már tudom.

Ma már így kell kérdezni. Nem az a kérdés, tudok-e két összefüggő mondatot kinyögni élő adásban (nem tudnék), nem az, hogy nem rohannának-e el sikítva a nézők már a látványomtól (de), hanem az, hogy tehetem-e?

Hogy megengedhetem-e magamnak azt a luxust, hogy a magam módján és eszközeivel bíráljam a rendszert?

Mert lehet, hogy valaki vagyok.

Akkor a  karrieremet kockáztathatom.

Ha senki vagyok, akkor az állásomat. Vagy a szüleimét, gyerekeimét, páromét.

Persze, ha valaki akarja, percek alatt kideríti, ki vagyok, tudom én.

A kérdés mégis végtelenül tisztességes és komoly empátiára vall.

A háttere az, ami borzalmas.

Amikor egy műsorvezetőnek, szerkesztőnek, újságírónak azt is mérlegelnie kell, mekkora kárt okozhat a vendégének.

A félelem lassan szivárog, de könyörtelenül belep mindent.

Olyan, mint egy mérgező anyag, melyet nem érzünk, nem látunk, de megfertőz.

Beteggé tesz.

Így épült fel ez a rendszer. Erre épült igazából minden.

Nem is szükséges túl nagy erőfeszítés.

Elég, ha elvesszük az önrendelkezést. Az önkormányzatoktól, az oktatástól és minden olyan szervezettől, amely valamennyire is független volt.

A többi már magától működik.

Szinte mindenki félhet. Félhet, féltheti az állását, a kolléga állását. Hiszen lehet hitel, de ha nincs is, élni, rezsit fizetni mindenkinek kell.

Ma akár egy állás elvesztése egy család végét jelentheti. Jelentheti néhány hónap munkanélküliség az otthon elvesztését. A nincstelenséget.

Egy rossz mondat, egy rossz helyen való megjelenés, vagy meg nem jelenés, egy rosszakaró.

Mert "hűséges katonák" vannak, persze. Mindig voltak, mindig lesznek.

Olyanok, akik valami ősi gyűlölettel fordulnak a "másként gondolkodó" felé. Akik hasznot remélnek a hatalomtól.

Ma már nem jön a fekete autó... Pedig az talán őszintébb volt. Tisztább. Ha a terrornak ez a formája, bármilyen formája lehetne őszinte, vagy tiszta.

Ami számomra nagyon rémületes az az, hogy elfogadtuk.

Megtanultunk ezzel élni.

Természetesnek vesszük, alkalmazkodtunk hozzá.

Nem hiszem, hogy van olyan demokrácia, ahol az embernek félnie kellene olyan dolgoktól, amilyenektől mi félünk.

Olyan ország van, de az nem hazudik demokráciát.

Halottunk nem egy váratlanul elbocsájtott alkalmazottról, aki sehol nem talál többé munkát.

Szociológusról, akinek a munkaköre hirtelen a műszaki osztályra kerül, neki meg nincs műszaki végzettsége...Aztán évekig nem és nem talál állást, a pedagógusi diplomájával sem, semmivel sem.

Olyan író, költő, színész, zenész, újságíró, televíziós, filozófus, tudós, és ki tudja mi még tömegével van, aki valahogy hirtelen sehová sem kell.

Tegnap még tehetséges, jó szakember volt. Majd hirtelen mindenre alkalmatlan.

Ez már egészen beszőtt mindent. A közmunkásokig bezárólag igaz mindenhol.

Elég egy kicsit rásegíteni valamilyen listával.

Elég a kormánypártnak aláírást gyűjtő lényt betanítani, hogy látványosan jegyzeteljen, miközben meredten bámulja a házszámot.

Elég suttogni a munkahelyen: " A főnök jó néven venné, ha az alkalmazottak megjelennének a meneten, fórumon, akárhol."

Elég, ha egy tüntetés idején szigorított közúti ellenőrzést tartanak.

Elég, hogy egy békés demonstráción több a rendőr, mint a résztvevő.

Elég, hogy gombamód szaporodnak a hatósági jogkörrel felruházott szervezetek.

Elég a jogkörök bővítése.

Elég a sajtótörvény "reformja."

Talán erről szól minden.

A hűségeseket megjutalmazzuk. Kapnak trafikot, megbízást, pénzt, paripát...fegyvert.

Nem titokban. Nyíltan. Hiába a hangfelvétel, minden hiába. Talán szándékos üzenet az is.

Az árulókat megbüntetjük.

Hiszen képes arra is a hatalom, hogy átírja a történelmet.

Be tudja bizonyítani, hogy akik a múltban kiszolgálták, azokat utólag is tisztára lehet mosni.

Fel lehet menteni a bűnösöket, kapnak szobrot, bekerülnek a tananyagba, talán még szentekké is válnak.

Mert a hatalom, a mindenkori hatalom erős.

Erős, mert a félelemre épül.

Félelemre, hazugságokra, elhallgatásokra és tehetetlenségre.

Megosztásra.

Mert annál jobban semmivel nem lehet megosztani egy társadalmat, mint amikor az egyén kénytelen a napi megélhetésért cserében hallgatni.

Olyankor nincs összefogás, amikor a gyerek éhes.

Olyankor nincs szolidaritás, amikor nincs mivel fűteni.

Azt gondolom, ez nem gyávaság. Ez életösztön, talán.

A kérdés az, mi van akkor, ha az egyénnek nincs már hová hátrálni?

Amikor már nincs mit félteni?

Akkor mi fog történni?

 Fotó: lazarg.com