Süt a nap, nyílik a bicska, dalolnak a madarak.

Nincs mese, bizony tavaszodik.

Itt van az ideje egy alapos tavaszi agytakarításnak.

Már csak azért is célszerű a dolog, mert tiszta aggyal jobban lehet gondolkodni.

Most pedig szükség lesz erre. A gondolkodásra.

Persze csak annak, akinek van mivel.

A többiek ne is olvassák tovább a posztot, felesleges időpazarlás.

Valamikor az idők során egy gonosz törpe kettévágta az országot.

Ezért most csak jobb és csak bal oldal létezik.

Ha valami szerencsétlen lélek úgy döntene, ő sem ide, sem oda nem akar teljes egészében tartozni, mert mondjuk itt is, ott is talál neki tetsző és nem tetsző dolgokat, azt mindkét oldalról azon nyomban fejbe rúgják.

Tehát van jobb és van bal. Középen csönd legyen!

Igaz, mindkettő csak névleg az, aminek nevezi magát (vagy mások nevezik), de hát ez egy ilyen ország.

Márpedig tartozni kell!

Nem csak a bankoknak és a szolgáltatóknak, hanem valamelyik oldalhoz is.

Persze nagyon sokáig nem kell töprengenem azon, melyik oldalt válasszam áprilisban.

Nem azért, mert az egyik jó, a másik pedig rossz. Úgy bárki tud választani, abban nincs kihívás.

Figyelem az eseményeket, hátha megvilágosodik az én elmém.

A nagy figyelem közepette egyre kevésbé értek olyasmiket, amiket eddig tudni véltem.

A zsidó-magyar kérdés/vita/ügy például ilyen.

Számomra a zsidó és magyar felvetésnek annyi értelme van, mint mondjuk annak, hogy szőke és magyar.

Vagy palóc és magyar. Nem két külön fogalom. Mármint az én fejemben.

Ebből fakadóan a többi, a különbségtételen alapuló vitát sem értem.

Aztán nem értem azt sem, amit gyakorta tapasztalok.

Jelesül, a kisajátítást. Ez vonatkozhat bármire, számomra nem elfogadható.

Az sem, ha bizonyos közvagyont érint, az sem, ha szavakat, eszméket, jelképeket.

A kirekesztést sem fogadom el, ami a kisajátításból következik.

Ha mostanában nem annyira szeretnék a kormánypárt eszméivel azonosulni, akkor nem vagyok magyar, nem tartozom a nemzethez, tán még ember sem vagyok.

Miért? Milyen alapon?

Honnan veszi a bátorságot bárki, hogy ellenségnek, idegennek tituláljon? Az ebben az esetben mindegy, ki az illető. Sem ismeretlen, sem ismerős, sem Orbán Viktor, sem Kövér László, sem más politikus ne merészeljen engem kirekeszteni soha, sehonnan. Hozzám képest ők kik? Mennyivel jobbak, bölcsebbek, magyarabbak, nemzetibbek?  

Ki mondta nekik, hogy jogukban áll ítélkezni, kizárni, bezárni, dönteni?

Aztán nem értem azt a feneketlen ostobaságot, mérhetetlen csordaszellemet sem, ami beszippantja a társadalom egy jókora részét.

Miért? Az önálló gondolkodás nem fáj. Érdemes lenne kipróbálni.

Tudom, nem könnyű elkezdeni, de ha kinyitja a szemét az ember és hajlandó körülnézni, szinte magától megy.

Nem mondom, én is szívesen hinnék a hazugságokban, hiszen a valóság sokkal elkeserítőbb.

De a megoldás nem az, hogy álomvilágba menekülök, hanem a nekem nem tetsző dolgokon igyekszem változtatni.

Hiába ömlik az összes (majdnem az összes) médiából az ország sikere, a jólét, a fejlődés, én nem ezt tapasztalom. 

Azt tapasztalom, hogy nagyon sok a munkanélküli. Sok a szegény. Sok a reménytelen helyzetben vergődő. Sok az éhező. Sok a kényszerpályán mozgó.

Azt tapasztalom, nem fejlődik az ország, hanem napról napra porlad, omlik minden tekintetben.

Nem most, nem az elmúlt négy évben kezdődött. Az elmúlt évtizedek következménye, de nem teljesen.

A mostani helyzet, a társadalmi, erkölcsi rombolásnak ez a mértéke, a nincstelenségnek ez a foka a kormánypárt és az őket mindenáron hatalmon tartók bűne.

A sikerpropaganda pont annyira nem a valóság, mint amennyire nem valóság egy negédes szappanopera aktuális része, vagy egésze sem.

Képtelen vagyok elfogadni, hogy ezt annyian nem látják, nem akarják látni.

A hatalom csúcsán lévőket, a közvetlenül hasznot húzókat értem, bár tolerálni nem tudom. Nem is akarom.

De a valóságban élő, a mindennapi életben aktívan jelen lévő ember hogyan hiheti el amit a fülébe ordítanak?

Hiszi akkor is, ha a hallottaknak épp az ellenkezőjét tapasztalja. Miért?

Hogyan képes valaki csukott szemmel, bezárt füllel létezni?

Hogy tud gond nélkül átlépni olyan problémákon, amelyekkel napról napra szembesül ő maga is?

Mi kell ahhoz, hogy önmagának hazudjon, hogy szembe menjen a valósággal?

Vagy akkor be kellene látni, hogy tévedett?

Na és? Mindenki téved. Életünk során sokszor tévedünk. Ha nem ismerjük be, attól még a rossz rossz marad.

Ha nem változtatunk rajta, akkor csak a bajt húzzuk magunkra.

Ha egyénekről lenne szó, azt mondanám, magánügy.

De az ország ügye senkinek nem lehet magánügy, ez mindannyiunk ügye.  

Nem magyarabb egy Fidesz hívő, mint egy ellenzéki. Nem jobb, nem szebb, főként pedig nem okosabb.

Ez fordítva is igaz.

Ami ma ebben az országban történik, az a legsötétebb rémálmokon is messze túltesz.

Ha a velejéig romlott hatalom újabb korlátlan felhatalmazást kap, olyan örvénybe kerülünk, amiből nincsen visszaút.

Azt kellene megérteni, hogy a választás nem arról szól, hogy ki nyom le kit, ki fog uralkodni a másikon, kinek az akarata érvényesül.

A hatalom akarata fog érvényesülni, mégpedig az ő hívein éppen úgy, mint az ellenzéken. A Fidesz szavazó pont úgy hónapokig fog várni egy vizsgálatra az orvosnál, évekig fog várni egy műtétre, mint az ellenzéki. Neki éppen úgy nem lesz munkája, nem lesz nyugdíja, nem kap segítséget, elveszítheti az otthonát.

Az ő gyereke pont úgy el fog menekülni a kilátástalan, jövő nélküli országból, mint a másik oldalon álló gyereke.

Neki pont annyira nem lesz joga, nem lesz szava, nem lesz választási lehetősége, nem lesznek demokratikus és alapvető emberi jogai, mint egy ellenzékinek.

Már most sincsenek, csak ezt nem akarja látni.

Hisz abban, ez így rendben van. Hiszi, hogy normális dolog az, ami történik.

Menetel, rajong, agitál, harcol, védelmez.

Háborúzik.

Le kellene tenni a fegyvert.

Elfogadni, hogy egy ember, egy szűk réteg akarata nem kényszeríthető rá másokra. Be kellene látni, sokan, sokféle módon gondolkodunk, élünk.

Tudomásul kellene venni, hogy ezernyi módon vagyunk magyarok. 

Lehetünk jobboldaliak, baloldaliak, demokraták, szocialisták, konzervatívok, liberálisok, meg ki tudja mik még.

Vagyunk nők és férfiak, gyermekek, fiatalok és idősek, soványak és dundik, szépek és bölcsek, melegek és elfogadóak, zsidók és magasak, cigányok és kék szeműek, vidámak és hallgatagok. Mindenfélék. Tízmillió félék.

Az otthonunk, a nyelvünk, a kultúránk, a múltunk közös. Mindenkié.

Azzal együtt kell sáfárkodnunk, hogy mindenkinek jó, vagy elfogadható legyen.

Kellenek kompromisszumok, persze. Olyan nincs, ami mindenkinek egyformán tökéletes.

De olyan van, ami legalább optimális.

Az pedig csak közösen megy, nem egymás rovására.

A politika, mint olyan, agyatlan. 

Gondolkodni nekünk, választóknak, polgároknak, magyaroknak, embereknek kell. 

Hát takarítsunk ki a fejünkben, nyissuk ki a fülünket, szemünket.

Ha szükséges, a szánkat is.

Aztán majd döntsünk. De nem egy párt, egy csoport, egy ember érdekében.

Mindannyiunk érdekében.

Fotó: lazarg.com