Többek között dilidoki sem vagyok, de azért szoktam gondolkodni.

Valami elképesztően hazug, álszent, alattomos rendszer telepszik rá a politikára és ezen keresztül a mindennapjainkra.

Azon apropóból jutott ez eszembe, hogy Kövér László Balatonfüreden kijelentette: megriad attól, hogy élete nagyobb része a komcsik alatt telt el.

Nem maga a kijelentés, vagy a kijelentő személye elgondolkodtató, hiszen ez a mondat szelídnek nevezhető ama bajuszterhes ajkakról.

Maga a gondolkodásmód az, ami megíratta velem ezt a posztot.

Egy generációba tartozom Orbán Viktorral és társaival.

Saját tapasztalatból mondhatom: akkor már nem volt kötelező sem KISZ, sem MSZMP tagnak lenni.

Aki nem akart, vagy nem érdekelte, az nem lett.

KISZ titkár pláne nem lett. Merem állítani, Orbán Viktornak komolyan meg kellett azért dolgoznia, hogy ebbe a pozícióba verekedje magát, ahogy Kövér Lászlót sem ostorral kergették a pártba.

Bizonyítani és teljesíteni kellett, nem osztogatták a titulust érdemtelenül.

Párt-tagnak már az állt be abban az időben, aki valamilyen cél elérése érdekében fontosnak tartotta, vagy aki őszintén hitt benne.

A mostani kormánypártok vezető funkcionáriusai között nem tudom, van-e olyan, aki nem volt a párt, de legalább a KISZ tagja.

Azt hiszem, nincsen.

Idáig ez rendben is volna, hiszen az egy olyan világ volt, azóta változott, most más világ van.

Ahol egy felkészült dilidokinak dolga lenne, az a múlttal való szembenézés.

Mert lehet, szükséges is változni.

Semmi baj nincs azzal, ha akkor valamiben hitt az ember, most pedig másvalamiben hisz.

Fejlődik a világ, változik. Mi is tanulunk, változunk.

Az viszont nem vezet jóra, ha az ember szembe köpi önmagát.

Konkrétan nagyon komoly lelki problémákhoz vezethet.

Hiszen ahhoz, hogy üvöltve szidni lehessen a komcsikat, el kell felejteni, hogy egykor ő is az volt.

Ezt nem lehet máshogyan megtenni, csak ha önmagának is hazudik az ember.

De ha ebben hazudik önmagának, átlép egy határon, amin nem kellene.

Innentől profi önbecsapó lesz, meghasonlik önmagával és gyűlölködéssel igyekszik kompenzálni a belső válságait.

Elképesztő látni, hogy volt MSZMP tagok, mi több, volt munkásőrök seregbe szerveződve fröcsögnek és ordítanak büdös komcsit. Mégpedig sokszor olyanokra sütik a bélyeget, akik náluk jóval ifjabbak lévén nem is éltek még abban az időben.

Ha nem lenne fájdalmas és szánalmas, mulatságos is lehetne.

De nem az.

Koruk okán a mindenféle honvédő és menetelő csapatok jókora része masírozhatott a felvonulásokon, harsoghatta a jelszavakat. Ki hittel, ki kényszerből.

A különféle médiákban harcoló antikommunista katonák elfelejtik, visszakereshetőek az írásaik, visszanézhetőek a műsoraik.

Amikor még a döglődő kapitalizmust szidták és a dicső Szovjetúniót éltették.

Azt nekem senki ne mondja, hogy ezek az emberek mind ellenállók, partizánok és szabadságharcosok voltak.

Ha ez így lenne, egy percig nem épülgethetett volna  szocializmus kis hazánkban.

De épülgetett, mert nem volt az országnak választása.

Az akkori politikusok annyit tehettek, hogy igyekeztek élhetővé tenni az emberek számára.

Nem az elején, mert az kőkemény terror volt.

Lehet tagadni, lehet hazudni, de akkor is az életünk része az elmúlt időszak is.

Ha beteljesülne egyesek szép álma, miszerint pusztuljon mindenki, aki az elmúlt rendszerből jött, akkor elég szellős lenne az ország.

De ez nem kivitelezhető, ezért maradunk.

Olyanok, akik voltak KISZ, MSZMP tagok, meg olyanok, akik nem voltak.

A magam részéről nem voltam. Nem azért, mert partizán lettem volna, hanem mert nem érdekelt.

Fiatal voltam, minden jobban érdekelt, mint a KISZ. Nem dicsőség, nem szégyen.

Viszont nem is hasonlottam meg önmagammal, békében elvagyok a múltammal.

Ami viszont mostanában történik, az legalábbis ijesztő.

Miközben ordítva üldözi pártunk és kormányunk a kommunizmusnak még a csíráját is, államosítani kezdtek.

Mint a múlt rendszerben.

Minden központi irányítás alá került.

Mint a múlt rendszerben.

Gyűlölni kell a nyugatot.

Mint a múlt rendszerben.

Központosították az oktatást.

Korlátozták a sajtószabadságot.

A magántulajdon szentsége megszűnt.

Egy csomó demokratikus jog csorbult.

A választások legalábbis irányítottak.

Szeretni kell Oroszországot, csodálni kell Kínát.

Senki által nem kontrollálható, meg nem ismerhető üzletet kell kötni a "Nagy Testvérrel" és évtizedekre hozzá kell bilincselni az országot.

A nagy megbízásokat előre eldöntött rendben "nyeri" meg, akinek kell.

A jó elvtársak jutalmat (trafik, föld, pozíció, megbízás) kapnak, a többiek félhetnek.

Egy pozíció (a legmagasabb is) eléréséhez nem szakmai kompetencia, csakis hűség és lojalitás szükséges.

Újabban a teljes foglalkoztatás rögeszméje is bekerült az ötéves tervbe.

Mint a múlt rendszerben.

Azért van különbség, nem is kicsi.

A múlt rendszerben valamennyire élhető volt ez az ország.

Most egyre kevésbé az.

A volt,- és mára meghasonlott elvtársak nem a kádári érát építgetik újra.

Bár dúl bennük az önigazolási vágy, talán valamiféle homályos nosztalgia is, de a saját érdekük sem mellékes.

Amit itt építgetnek nekünk, ahhoz hasonlót Kim Ir Szen álmodott meg valamikor.

Elvtársak, elvtársnők...tessék gyorsan orvoshoz fordulni, mert nagy a baj!

A Vezér fordítva fogja a távcsövet és ráadásul rossz irányba néz.