Indulj!
Egy nap.
Egyetlen nap jutott arra, hogy változtass a jövőn.
Az én jövőmön, a gyerekeim, a szüleim jövőjén.
A saját jövődön, a gyerekeid, a szüleid jövőjén.
Állj fel a gép elől, húzd fel a cipődet és indulj el.
Most ennyi kell, most elég ennyi.
Néhány hónap, talán egy év múlva nem lesz elég.
Akkor talán az utcára kell mennünk, talán sokkal nagyobb áldozatot kell hoznunk.
Gondolkodj el, csupán egy pillanatig.
Gondolj az ország leszakadására.
A rokkantakra, a munkanélküliekre.
Gondolj a szerencsétlenekre, akik hamarosan becsomagolt bőröndök fölött kapaszkodnak egymásba.
Menniük kell.
A lakásból, mert a választásokig nem lakoltatták ki őket, de hamarosan dörömbölnek a zárt ajtón.
A fiatalokra, akik vártak, reménykedtek, hogy itt is van számukra jövő, de mégis menniük kell.
Nyolc millió ember van ebben az országban, aki szavazhat.
A nyolc millióból másfél, két millió akarja azt, hogy folytatódjon így az életünk. Másfél, két millió ember hisz fanatikusan abban, hogy a közmunka megoldás, hogy az Unió ellenség, hogy nem Európához, hanem Ázsiához kell tartoznunk. Ennyien nem bánják, ha kifosztják őket, ennyi embert nem érdekel, hogy öt millió honfitársuk él a létminimum alatt. Másfél, két millió ember számára hihetőek a hazugságok, számukra elfogadhatót a jogfosztottság, a létbizonytalanság, a szegénység.
Hat, hat és fél millió számára nem ez a jövő. Ha megkérdeznénk a két millió fiatalt, aki nem szavazhat még, ők mit felelnének?
Akarnak majd tanulási lehetőséghez jutni?
Szeretnének a szülőhazájukban egyetemre járni, szakmát tanulni, dolgozni, élni?
Akarják itt megtalálni a párjukat, családot alapítani, felnevelni a gyermekeiket?
Te akarod, hogy láthasd, átölelhesd az unokáidat?
Tudom, talán nem ezt akartad.
Nem így akartad.
Én sem. Gyűlölöm, hogy nem úgy és nem arra szavazhatok, akire szeretnék. Nem választhatom azt a pártot, amelyik azt, és pontosan azt képviseli, amit én magam is gondolok.
Hogy kényszerhelyzetben vagyok, hogy nagy levegőt kell vennem és oda húzni az ikszet, ahová nem húznám, én is gyűlölöm.
Megteszem mégis, mert most csak ennyit tehetek.
De ezt megtehetem, mert még van rá módom.
Tudom, nem lennék képes elviselni, hogy a még meglévő jogaimtól megfosszanak. Nem tudnám szó nélkül tűrni, hogy nyomorba döntsék az országomat. Mert ez az én hazám és a Te hazád. Itt van a múltunk és itt van a jövőnk. Ha nem akarom, hogy ne békés választáson, hanem az utcákon dőljön el a sorsom, most még tehetek érte.
Most még Te is tehetsz érte.
Állj hát fel a székből! Menj el szavazni. Néhány lépés csupán.
Fél óra az életedből.
Nem sok.
Én megteszem érted. Megteszem a feleségedért, férjedért. A szüleidért. A gyerekeidért. Az unokáidért.
Tedd meg Te is az én szeretteimért, ha önmagadért nem is tennéd meg.
Ha most meg tudjuk állítani ezt az őrületet, van remény, hogy arra az útra lépjünk, amelyen mindig is haladni akartunk.
Holnap már késő lesz, akkor már nem dönthetünk. Te sem, én sem. Akkora már minden eldől.
Holnaptól hiába látod meg a bajokat, késő lesz.
Ha most nem szavazol, holnaptól nem lesz jogod arra, hogy panaszkodj. Erkölcsi jogod nem lesz rá. Hiszen ha egy fél órát nem szántál az életedből arra, hogy legalább próbálj változtatni, miért is lenne?
Holnap hiába akarnád, hiába választanál mást, hiába szánnád rá az időt.
Holnap késő.
Ma még nem.
Indulj hát kérlek!
Értem indulj.
Fotó: lazarg.com