Döntött a nép. Így, egészen kicsi kezdőbetűvel.

Meglepő eredmény nem született, miért is született volna?

Az unortodox egyház hűséges népe megírta a jövőnket.

Mindannyiunkét, mert sokan döntöttek úgy, szarnak az egészre.

Nem szeretik ugyan, ami van, de nem kell nekik más sem.

Döntse el más, oldja meg más, menjen más szavazni, franc se fog azért felöltözni és sorban állni.

Kitérdesedett melegítőben, sörrel a kézben, böfögve kényelmesebb várni a szebb jövőt.

Jelentem, a jövő megérkezett.

Döntöttünk, mert mindenki döntött valahogy.

Hogy mit jelent a döntésünk? Meg fogjuk tapasztalni, nem kell sokat várni rá.

Az biztos, hogy ami következik, magunknak köszönhetjük.

Kéz a kézben ünnepeljük az Új Világ születését, mert képtelenek voltunk átlépni önnön árnyékunkon.

Ez igaz a szavazókra (pontosabban a nem-szavazókra), de igaz az ellenzéki pártokra is.

Néhány év alatt ugyan rájöttek a demokratikus(abb) pártok, hogy a média elvesztésével igen hülye helyzetbe kerültek, mégsem tettek semmit ellene.

Talán úgy gondolták, gondolják -az ellenzéki sajtó tartsa el önmagát, működjön ingyen, már az is megtiszteltetés számukra, hogy írhatnak, tájékoztathatnak.

Okos gondolat, nem is jutott el egyetlen információ sem azokhoz, akikhez kellett volna.

Azokhoz, akik csak a közmédiához férnek hozzá, akik a helyi paptól hallják a misén a tutit, akikhez eljutnak az önkormányzati ingyenes lapok. Csak azok.

Az ő postaládájukba nem tudott bepottyanni más sajtótermék, mert ameddig az interneten ingyen is dolgoznak sokan és sokat, az mégsem elvárható, hogy a nyomtatott újságra is dobják már össze a pénzt.

Elmondtuk ezt sokan és sokszor. Egymásnak. Mert lássuk be, mi egymással beszélgetünk, egymást győzködjük.

Merem állítani, még az ellenzéki oldal pártjai sem alacsonyodnak le ezekhez a portálokhoz.

Holott ennek értelme nem sok van, hiszen azokat kellett volna elérni, akik nem jutnak internethez, nem képesek fizetni a néhány ellenzéki lapot, nem tudnak fizetős csatornákat nézni.

Talán mondjuk még a magunkét egy darabig.

Ameddig mondhatjuk.

Ha nem mondhatjuk tovább, hallgatunk.

Csend lesz végre.

Az ellenzéki pártok magára hagyták a vidéket (mert döntő részben erről beszélünk, hiszen a nincstelenség, a munkanélküliség, a leszakadás itt a legsúlyosabb), a vidék meg ívesen tesz az összes politikusra.

Indulhat a következő békemenet, szólhatnak a harsonák az aktuális újabb győzelmi jelentések mellé, ámulhatunk és bámulhatunk önnön sikereinken, példa, motor és fasz tudja még mi lehetünk. Dalolva és boldogan, elégedetten egészen az első éhséglázadásig.

Négy éve még volt bennem remény, hogy talán megokosodik a mi új kormányunk, bölcsen él a kétharmaddal és jó irányba viszi az országot.

Mára nem maradt egy nyúlfarknyi illúzióm sem, hogy merre tartunk, miért és mi lesz a végkifejlete a dolgoknak.

A kérdés csak az, mikor jutunk el a robbanáspontra.

Négy év történelmi távlatban nem nagy idő. Mondhatnánk, semmi.

Az én életemben nagyon sok. Pontosabban az én életemből.  

Pláne, ha kétszer négy év. Az egy átlagos élet tíz százaléka. A (talán) hátralévő életem harminc százaléka.

Történelmileg nincs baj. El fog ez múlni, vélhetőleg nem veszi át a szélsőjobb a hatalmat.

Talán nem fognak csapatok masírozni az utcán, talán nem vernek agyon embereket csupán azért, mert cigánynak, zsidónak, homoszexuálisnak, szőkének vagy nőnek született.

Lehet, hogy egy kicsit forradalmárkodunk, talán lesz pár sérült, néhány áldozat.

Talán csődbe megy egy kicsit az ország, nem kap fizetést az alkalmazott, nyugdíjat az idős.

Talán bezárnak a kórházak, a bankban lévő betétekre ráteszi a kezét az állam.

De történelmi távlatban ezek apró történések, pillanatok csupán.

Elmúlik ez is, újra indul az ország.

Kezdődhet az építkezés a semmiből, a nulláról.

Újra.

Majd az akkori emberek azt fogják mondani: -"A gyerekeimnek majd jobb lesz!"

Mi is ezt mondtuk. A szüleink is.

Generációk egész sora mondogatta ezt ebben az országban.

De ugye az emberiség, az ország történetében néhány generáció nem fontos.

A történelmi távlatok praktikusan tesznek arra, hogy a mi életünkben ezek hatalmas dolgok, nagy idők.

Úgy döntöttünk közösen, jó nekünk az, ahogyan az elmúlt négy évben volt. Repetát kértünk.

Kaptunk.

Együk hát.

Valahol olvastam valami hasonlót: "A végén minden rendben lesz. Ha nincsen rendben, akkor még nincs vége."

Hát, nincs rendben.

Ezek szerint nincs vége.

Gondolkodhatunk, mit szúrtunk el, vádolhatjuk egymást, mit szúrt el a másik.

Vagy bámulhatunk ki a fejünkből, talán belénk csap a megvilágosodás.

Nézegethetjük az eget, a tengert.

Végtelen, időtlen, békés.

Többnyire.

Fotó: lazarg.com