Született egy nyílt levél Szabó Tibor Benjámin tollából Simon L. Lászlónak címezve.

A levél egy panaszkiáltás a könyvkiadás, a könyvkiadók kiszolgáltatott helyzetéről, a könyvkereskedő hálózatok visszaélésszerű rátelepedéséről a kiadói szakmára, a várható csődhelyzetről.

Aki szeretné, itt olvashatja a teljes levelet.

Nekem meg az a véleményem, ez egy igen jellemző látlelet minden másról is, ami ebben az országban történik.

Tipikus mindjárt az, ahogyan a levél szerzője (aki egyébiránt író, újságíró) közelít az egész kérdéshez.

A szerző és az olvasó marginális, szinte nem is létezik. A két fontos szereplő: a kiadó és a terjesztő.

Nem, kedves Uram, a dolog véleményem szerint nem így működik!

Ugyanis ott kezdődik (íróként ezt pontosan kellene tudnia), hogy valaki, valahol kínlódik néhány hónapig, évig és a végére megszületik egy kézirat. Sok-sok munkával, nem-alvással, önmarcangolással, kutatással, véres verítékkel, sebezhetővé csupaszított lélekkel, írással töltött nappalokkal, átvergődött éjjelekkel.

Tehát létrejön valami. Vers, novella, regény.

A szerző aztán ezt a kéziratot beküldi egy, vagy több kiadónak és várakozik.

A kiadónál erre felkent illető helyből vérig van sértve, amiért zaklatják őt ilyesmivel. Merem állítani, a kéziratok döntő részét soha, senki el sem olvassa.

A kiadói munka sokban hasonlatos az aranymosáshoz. Sok értéktelen üledéket át kell lapátolni, sok szemetet megrostálni, ameddig megcsillan az aranyrög. Néha.

De a magyar kiadó/aranymosó nem lapátol, nem rostál, hanem elvárja, hogy ne is aranyrög, hanem kész aranygyűrű, míves nyaklánc kerüljön a rostába. Ha a magyar szerző ezt nem tudja produkálni, akkor a kiadó biztosra megy. Megveszi a külföldön már sikeres (vagy akár sikertelen, de külföldi) könyvet, az elmúlt 30-50 évben nevet szerzett szerzők munkáit, a botrányszagú "műveket", a valami módon elhíresült személyek (többnyire mások által írt)  kéziratait és részéről rendben van a dolog.

Az egyébként akár tehetséges, de magyar szerző vár egy fél évet, amely idő alatt egyetlen sornyi választ nem kap senkitől, mert a nagyon elfoglalt kiadónak nincs arra ideje, hogy reagáljon egy mondatban.

Vers helyből szóba se jöhet, az írni is kár. Ahogy bármi mást is kár írni, mert amennyiben nem ismert szerzőről van szó és nem botránykönyvről, nem sok remény van új cím kiadására.

Ha valami csoda folytán mégis kiadásra kerül egy szerző írása, akkor az hogyan történik?

Hány százalék a szerzői jutalék? Az eladási ár 8%-a többnyire, amiből még majd lehet adózni. Évente egyszer elszámolva, levonva belőle az állítólag véletlenül elázott, földrengéskor eltűnt, lávaömlésben megsemmisült kötetek árát. Amit természetesen soha, senki ellenőrizni nem tud.

Az egész folyamat nem a kiadóval kezdődik ugyanis, hanem a szerzővel. De ezt láthatóan elfelejtette a nyílt levél írója.

Van azért megjelenési lehetőség, mivel az egyébként indokolatlanul nagyszámú kiadók döntő része vállal szerzői kiadást.

Ami arról szól, hogy akinek van pénze finanszírozni a könyv előállítását, minden gond nélkül gyártanak neki könyvet a kéziratából.

A gyártanak kifejezést nem véletlenül választottam. Ugyanis szó szerint ez történik, ami és ahogyan a kéziratban van, azt kinyomtatják és ezzel vége a történetnek.

Újabb pénzekért cserében könyvesboltokba is eljut a (sok esetben) tökéletesen szerkesztés nélküli, helyesírási hibákkal díszes, logikai bakugrásoktól és értelmezhetetlen mondatoktól ékes mű.

Itt jön a képbe a nyílt levélből szintén kifelejtett szereplő: az olvasó.

Aki a pénzéért (mégpedig kimondottan sok pénzért) vásárol egy könyvnek látszó tárgyat, amit hazavisz és otthon szembesül azzal, emberi fogyasztásra alkalmatlan.

Összegezve tehát az egész kórtörténetet: az indokolatlanul nagyszámú magyar kiadó nem abban versenyez, hogy melyikük talál jobb kortárs szerzőt, költőt és juttatja azt el az olvasóhoz.

Abban versenyeznek, melyikük fekszik be nagyobb terpeszben a könyvterjesztőknek, hízlalva ezzel a terjesztői hálózatot. Amikor aztán ez a túlhízott rendszer önjáróvá válva felzabálja a kiadók pénzét is, akkor sivalkodni kezd a kiadó, hogy miféle ronda dolog is ez?

Én meg olvasóként szívből remélem, összeomlik ez az egész förtelem és egy megtisztulási folyamat kezdődhet végre.

A folyamat végére senki nem hiszi majd, hogy a könyvkiadás a kiadó és a kereskedő kizárólagos ügye, az ő párharcuk lenne.

Olyan rendszer épülhet ki, amelynek a kezdőpontján az író, költő van, ahol a lektor lektorál, a szerkesztő szerkeszt, a kiadó dolgozik a kézirat fogyaszthatóvá tételén, a terjesztő nem zabálja fel a nyereség döntő részét, az olvasó pedig bátran vásárolhat könyvet és bízhat abban, az valóban minőségi munka.

Hazaérve lekuporodhat kedvenc foteljébe és olvashat szépséges verseket, meséket, izgalmas krimiket, elgondolkodtató műveket, de akár mulatságos ponyvákat is, kedve szerint.

Én a magam részéről bízom ebben a végkifejletben.

Ugyanis azt gondolom, a magyar irodalomnak és a magyar olvasóknak ez lenne hasznos és kívánatos.