Tündérországban élve csodákkal telnek a napjaink.

Van, akivel történik a csoda és van, aki várja azt.

Sokan nem értjük, miért nem akarják az emberek a demokráciát, miért nem fontos, nem alapvető elvárás.

Azért, mert a demokrácia luxus. 

A fiatalok egy részét nem érdekli a politika, más része szélre tolódik.

Hiszen a szélsőjobbnak vannak válaszai az elszegényedésre, a munkanélküliségre. Van megoldása a falvakban jelen lévő bűnözésre, a társadalmi normákat figyelmen kívül hagyó csoportokra.

Azok a fiatalok pedig, akik látják a szélsőséges megoldások szörnyű valóságát, akik jövőt és normális, emberi létet akarnak, elmennek. Olyan hazát keresnek maguknak, ahol van ma és van holnap, ahol rajtuk múlik az életük, ahol nem veszik ki a kezükből a döntéseket. 

Ők lassan elsodródnak. Kell bátorság, hogy nekivágjanak az ismeretlennek, hogy idegen világban, idegen nyelven keressék a boldogulást. Távol a családtól, az ismerős tájaktól, emberektől. De megtanulják az ottani szabályokat, természetes lesz számukra, hogy a sarki boltos arab, az újságos indiai, a kőműves lengyel, a pincér spanyol. Megküzdenek a nehézségekkel, a munkaközvetítőtől kapott alkalmi munkákkal, a napról-napra szigorúan beosztott fizetéssel. Tudják, lesz biztos állás, a minimálbér is megfelelő életet biztosít. Tudják, van tovább, lehet jobb munka, több pénz, egzisztencia, jövő. Tudják, rajtuk múlik. Magyarul álmodnak még, de az álmuk már nem hozza többé vissza őket. Haza az, ahol élni lehet, ahol van ma és van holnap.

Nem a turul, nem a rovásírásos falutábla, nem a múlt dicsőséget hazudó átírása, nem a túrórudi, nem az örökös harc, nem a segély, nem közmunka.

A szüleik itt maradnak. A ma 40-50-60 évesek. 

Ha szerencséjük van, talán van munkájuk.

Aztán már annak is örülnek, ha egyiküknek van.

Amikor már ez sincs, nincsen hová hátrálni.

Ők azok, akik a bezárt gyárakból, üzemekből, vállalkozásokból kihullva nem kellenek sehová.

Ők vették fel a devizahitelt.

Tőlük vették el a jövendő nyugdíjukat, a majdani biztonságot.

Nekik nincs betegbiztosításuk, nem jár már a segély, számukra nincs jövő.

Csak a ma van, ennyi maradt.

Ma legyen még mit enni.

Ma ne jöjjön a végrehajtó.

Ma ne lakoltassák még ki.

Ma még ne kapcsolják ki a villanyt, vizet.

Ma még maradjon egy lélegzetnyi élet.

A demokrácia semmit nem jelent. Nem lehet megenni, nem lehet fűteni vele, lakni benne.

Régen nincs pénzük buszjegyre, nem telik újságra, könyvre, internetre.

Az ingyenes televíziócsatornákból tudják, fejlődünk, haladunk, teljesítünk.

Már mindenki jól, vagy jobban él. Hozzá még nem ért el a fejlődés, de el fog jutni ide is.

Holnap. Akkor neki is jobb lesz. Lesz újra munkája, vagy tud vállalkozni. Tudja fizetni a rezsit, a törlesztőt. Félre tud tenni egy keveset, hogy pótolja a felélt tartalékait. Orvoshoz tud menni, ki tudja váltani a gyógyszereket.

Holnap. Mindig holnap. Akkor majd jobb lesz. A gyerekének már jobb lesz.

Ebben hisz ezer faluban milliónyi ember. Egyedül van, nem tud a másikról, nem látja a többi reménykedőt.

Nem gondol arra, ha valahogyan túléli és nyugdíjas korba kerül, akkor sem lesz biztonságban. Hiszen nincs befizetése, mert fizetése sincs. Az alkalmankénti közmunka, a minimálbér, segély nem nyugdíjalap. Az eddig befizetett magánnyugdíjalapját elvette a hatalom. Az eddig, akár 20-30 évig fizetett nyugdíjjárulék is el fog veszni, mert nem lesz elég szolgálati ideje. Nem lesz jogosultsága. Neki kellene még ma gondoskodni a majdani megélhetéséről, de nincs rá módja. 

Csak a ma van.

A már nyugdíjas nem érti a megváltozott világot.

Ha kevés is a pénz, de biztos. Jövő hónapban is lesz, jövőre is lesz. Ameddig él, addig kapja, hozza a postás, utalják a számlájára. Be lehet osztani, számítani lehet rá, bízni lehet benne.

Ebből a látszólagos biztonságból nem érti a panaszokat. Hiszen van munka, naponta látja, amint új üzemeket, gyárakat avatnak. Csak a lusták nem dolgoznak. Emlékszik még, nem létezett munkanélküliség, ha valaki akar, talál megélhetést.

Nehéz, persze. Tudja ő is, látja, hallja. Harcolni kell, védekezni. Támadnak minket, az országot. Ki akarnak fosztani minket, leigázni. Irígységből, mert különlegesek vagyunk. Bátrak, okosak, összetartóak, egységesek. Semmi más nem kell, csak megnyerni a következő csatát, csak megvédeni magunkat, csak bebizonyítani, a múltban és most is mártírok és zsenik népe voltunk, vagyunk. Büszke nemzet, hősök utódai, méltatlanul besározott ősök leszármazottai.

Hogy mindebből mennyit lát, aki a stadion-katedrálisban hódol az új isteneknek?

Mennyit érzékel, aki a hatalom talpát nyalva jut olyan javakhoz, amelyhez nem lenne jussa?

Tudja vajon a barátság-rokonság okán milliárdossá lett, hogy a honfitársai jövőjét zabálja fel? 

Tudja a politikából élő, hogy a fizetésért nem a hatalmat, hanem az embereket kellene szolgálnia?

Tudják a megajándékozott, megvásárolt, biztonságos-gazdag élethez segített kivételezettek, hogy ők csak úgy kaphatnak, ha azt mástól elveszi a hatalom?

Tegnap, ma és holnap is csak úgy kaphattak, kaphatnak.

Hazudhatnak önmaguknak, hazudhatnak egymásnak és hazudhatnak nekünk.

De csak ma tehetik ezt meg.

Mert csak a ma létezik.

Egyszer biztosan felébredünk és követelni fogjuk az elrabolt jövőt.

Talán majd holnap.

Talán még ma. 

Akkor majd fontos lesz a demokrácia, akarjuk és benyújtjuk rá az igényünket.

Mert megértjük: nem luxus, hanem az alap, amire építhetünk.

A demokráciát meg lehet enni, mert munkát ad, kenyeret és biztonságot. Annak a lehetőségét, hogy csak rajtunk múljon.

A demokráciával lehet fűteni, mert mindenkinek esélyt ad, munkahelyet, vagy a "csináld meg magad" lehetőségét.

A demokráciába öltözni lehet, mert az agyonszabályozott, bürokratikus és elérhetetlenül drága vállalkozási lehetőséget egyszerűvé, elérhetővé teszi mindenkinek.

A demokráciára építeni lehet, mert nem veszi ki a kezünkből a gyermekeink nevelését, nem szabja meg, miben hihetünk, milyen vallást követünk. Nem akarja megmondani, mi a család, ki a jó szülő, ki a jó ember.

A demokrácia nem luxus, hanem maga a levegő, a múlt, a jelen és a jövő.

A demokrácia az, amikor azt mondhatjuk a gyermekeinknek: - Menj csak, nézz körül máshol. Tanulj, tapasztalj, küzdj. Menj, aztán gyere vissza, mert ez az otthonod.

A demokrácia nem a kiváltságosok jussa, nem néhányak tulajdona.

Az a miénk és a gyermekeinké. 

Csak vissza kell vennünk, hiszen ott van.

Karnyújtásnyira.

Fotó: lazarg.com