2014. máj 04.

Fiaimnak

írta: E_S
Fiaimnak

Most ez olyan poszt lesz, mint a legelső volt, nem egészen nyolc hónappal ezelőtt, a blog indulásakor.

Ami azt a bizonyos "Elbaszott generáció" -t íratta velem azon a hajnalon, most is az vezeti az ujjaimat a billentyűkön.

Az akkori, hirtelen feltörő fájdalom ma már tompa sajgás.

Nagyon személyes dolog. Akkor is, ha az eltelt időben nagyon sokan a blogra tévedtek és sokan maradtak.

Akik nem tudták, vagy akik gyanakodtak, most bizonyosságra lelnek.

Alapvetően az első poszt is annak a három embernek szólt, akiknek ez a mai is.

A fiaimnak.

Tudom, most vigyorogtok magatokban. Hiszen mindig dühöngtem a kötelező ünneplések miatt.

Engem ne kampányban szeressetek, hanem úgy általában.

Most mégis más ez  "azanyáknapja", mint a többi.

Mert most nem vagytok itt, hogy hirtelen a hajamba kócolva adjatok egy gyors puszit.

Ma mi is ünnepelünk. Tegnap pukkadásig tömtük a csomagtartót. Virág helyett zsákokkal.

Hamarosan szépen felöltözünk és visszük az ünnepet a kutyalelencbe.

Tudjátok, gyűlölöm a sablonokat...

Emlékszem az első pillanatra...nem is, még előtte. Amikor mocorogtatok a pocakomban.

Néha egészen pontosan ki lehetett venni, hol a pici öklötök, a talpatok.

Aztán, amikor végre a karomba foghattalak.

Más volt mindegyikőtök, de egyként gyönyörű.

Bőgtem, amikor először találkoztunk.

Olyan szépek voltatok, annyira tökéletesek.

Amikor a "legközépsőt" vártam (Mert járt ez a titulus, Te követelted ki. Emlékszel?), rémült voltam.

Nem tudtam elképzelni, hogy az akkor 3 éves bátyád mellett hogyan foglak tudni szeretni annyira, mint a "legnagyot".

Azt hittem, a szeretet valami kész matéria, amit szét kell osztani. Két gyerek, fele-fele szeretet.

Honnan tudhattam volna, hogy az igazi varázslat a szívünkben van, az "anyákok" szívében?

Hiszen nem kell semmit osztani, mert a szeretet megduplázódik, hatványozódik, duzzad és hatalmassá növekszik, amikor újabb kis igénylő jelentkezik be a jussáért.

Harmadszorra, a "kicsinél" már nem volt félelmem, nem is gondoltam ilyesmire.

Csak úgy szerettem, szerettelek, szeretlek. Mindhármótokat.

Emlékszem a csöppnyi öklötök érintésére a mellkasomon. Ma is érzem. Érzem az illatotokat, a háromféle illatot.

Ha behunyom a szemem, látom, ahogy az apró konyhában mosogatok, Ti pedig a mosogató alatt kuporogtok. Három kicsi manó.

Gyakoroljuk az egyszeregyet a "naggyal", ti, "kicsik" csak füleltek.

Látom a "legközépső" örökké lezúzott térdét, könyökét.

Emlékszel, amikor a garázsajtót a meztelen lábadra csapta a szél? Felsebezte a bőrt a lábujjadon. "Lejött a héja!" - panaszoltad könnyes szemmel.

Esténként a jóéjt puszi után még sokáig pusmogtatok. Meséltetek egymásnak, pontosabban a bátyátokat nyúztátok meséért.

És ő mesélt, maga-fabrikálta kicsi altatókat. Mesélt éveken át. Egyre hosszabb, egyre szebb meséket.

Hallom a lábbal hajtós műanyag motor zakatolását, amit sorra használatba vettetek.

Száguldoztatok vele, örökké a frászt hozva rám.

Amikor kamaszként görkorizni tanítottatok. A konyhában. A két lábam kétfelé szaladt alólam, Ti hárman támasztottatok és zokogtunk a nevetéstől.

Aztán, amikor sorra ki-ki röppentetek. 

Az első igazi elszakadás, az egyetem. Két "kicsi" maradt még, de tudtam, nem sokáig.

Az első hónapok, amikor sírtam, ha a levestésztát szűrtem le...hiszen a "nagy" mindig beleevett.

"Csak ellenőrzöm a minőséget".

Aztán lassan elkoptatok mellőlem, de a nevetésetek visszhangja, a bőrötök illata, a nyakamba csimpaszkodó karotok szorítása velem maradt.

Velem van most is, ma is. Velem van az első mosolyotok, az első imbolygó lépésetek. Az első kipottyant fogacska helyén maradt véres kis kráter.

Bennem él minden csoda, amit kaptam Tőletek.

Hiába nőttetek közben nagy, szőrös pasasokká. Tudom, ma már csak a mellkasotokig érek és kinevettek, mert nem érem fel a boltban a polcot.

Már tudjátok, hogy nem vagyok mindenható, sem hibátlan, sem pedig mindentudó.

Csak anya vagyok, aki el kellett, hogy engedje a fiait, ahogy minden anya teszi.

Én is belehaltam, ahogyan minden anya. Három elválás, három halál.

Ma, egy nappal  "azanyáknapja" előtt, ajándékot kaptam.

A fiatal felnőttként megtalált, szívetek szerinti apátoktól.

Egy pici képkeretet.

Beletettem a legnagyobb kincsemet. Egy régi, húsz éve készült színes fotót. 

Nyár volt...háromkerekű bicajon két testvér, a harmadik hintalovon.

A lencsébe nevettetek, hogy örökre megtarthassam azt a pillanatot.

Akkor még a karomba zárhattalak benneteket, ma már csak a lelkem ölelhet át.

Messze vagytok, mert mennetek kellett.

Közel vagytok mégis, mert bennem éltek és engem visztek magatokkal.

Az orrotok ívében, a körmötök formájában, az ajkatok vonalában.

Tudom, a repülő előbb hoz haza, mint amikor az egyetemről vonatoztatok.

Otthon vagytok más országban, mintha csak a szomszéd városba mennétek.

Ott vagyok én is, mert visztek a meséitekkel, a napi beszámolókkal, a minden-esti beszélgetésekkel, a lélegzően-eleven fotókkal. 

Szomorú vagyok, mert mennetek kellett, de örülök, mert volt bátorságotok, mert helytálltatok.

Büszke vagyok, mert én adhattam Nektek az életet.

Boldog vagyok, mert férfivá értetek.

A szívem Európa több pontján dobog, hogyan is ne lennék része ennek a kontinensnek?

Európa én vagyok és minden édesanya.

Minden édesapa, minden nagyszülő, minden gyermek és minden unoka.

Ma, holnap és mindörökké.

Köszönöm, hogy az anyátok lehetek. Köszönöm a csodát. Köszönöm, hogy ver a szívetek, hogy levegőt vesztek.

Magamhoz ölellek, magamban ölellek ezen a rendhagyó vasárnap reggelen.

Ma, holnap és mindörökké.

fiaimnak.jpgFotó: lazarg.com 

 

Szólj hozzá

ünnep európa anyák fiúk