A fiatalok elvándorlása súlyos és nem kellően kezelt probléma.

A gondok maszatolása hamarosan komoly, a mostaninál is sokkal nagyobb bajokhoz fog vezetni.

Ugyanis a kivándorlás nem fog megállni sem parancsszóra, sem kampányszlogenekre.

Ha elgondolkodunk, rá kell jönnünk, sokkal messzebbre vezet a most még generációsnak vélt exodus.

Minden sorsot nem, de egy család valós sorsát el tudom mondani.

Egyfajta "cseppben a tenger".

50 éves nő, nyugdíjas korú, de még aktív férfi. 4 gyerek.

A legidősebb 2 diplomás.  Egyetem mellett végig dolgozva el tudta tartani magát, de mire a diplomáig jutott, beütött a válság.

Egy év keresgélés, küszködés.

Életbiztosítási ügynök, vagy mezőgazdasági gépeket, kemikáliákat áruló ügynök. Természetesen jutalékos rendszerben. Ha ez nem tetszik, talán valami fizikai munka egy gyárban, minimálbéren...de le kell tagadni a diplomákat.

Nem kérte egyiket sem. Elment.

Most Dél-Európában él a külföldön megismert párjával. Nincsenek anyagi gondjai, van jövője, vannak tervei. Lassan a családalapításon gondolkodnak.

Reggel narancsot szednek a gyümölcsléhez, napközben dolgoznak, este kiülnek a partra és jókat mulatnak az integetőrákokon. Nem félnek a holnaptól.

A következő gyerek alapdiplomával. A testvére példáját látva már nem töprengett, ment. Egy év munka és nyelvgyakorlás Angliában, aztán ott folytatja az egyetemet. Tudja, már jóval a diplomaosztó előtt lesz állása. Ha valaki tanul, bizonyít, hamar elviszik.

Ráadásul nem is egyedül ment, a barátnőjét és a testvérét is vitte. Vagy egymást vitték, nem is tudom.

A testvért, a harmadik gyereket, aki itthon két év alatt sem talált munkát.

Pontosabban talált, dolgozott is napi 12 órát. Ingyen. Abban a reményben, hogy bizonyít és lesz rendes állása, normális fizetése. Nem lett. Újabb próbaidős lett helyette, vagy gyakornok. Mindegy, hogyan nevezzük a kizsákmányolást.

A barátnő, aki nyelvtudással, diplomával adminisztrált egy könyvelőirodában.

Mentek együtt, hárman.

Már nem szobát bérelnek, külön lakást.

Dolgoznak mindhárman, eleget keresnek a nyugodt megélhetéshez.

Biztos a munkahelyük, rendszeresen emelkedik a bérük.

Tudnak élni. Nem csak lakni, enni. Utazni, vásárolni tudnak. Félretenni, jövőt tervezni.

Amit eddig elmondtam, 4 fiatal ebből az országból, 3 egyetlen családból.

A negyedik gyerek, a legkisebb még itthon. Még.

De ő már a biztosba mehet, hiszen ott vannak a testvérei. Menni fog ő is.

Maradnak a szülők.

Az anya, akinek még van aktív 15-20 éve, de nincs munkája. Nyugdíja sem lesz.

Az apa, aki kénytelen dolgozni, mert neki legalább van munkája, bár nyugdíjas korú.

Ha elmegy az utolsó gyerek, maradnak ketten a házban.

Vagy nem maradnak. Mert minek is? Nekik itt semmijük nincs már. 

Sem a túrórudi, sem a véráztatta magyar föld nem fogja itt tartani őket.

Eladják a házat és mennek a gyerekeik után. Mert hívják őket, mert van hová menni.

Mert ott kellenek.

Mert az ő hazájuk ott van, ahol a gyerekeik.

Ha Portugáliában, ha Angliában, ha Olaszországban, akkor ott.

Együtt, a gyerekeik közelében, a majd megszülető unokáik közelében.

Mert kenyeret lehet sütni ott is. Túrót is lehet csinálni. Még túrórudit is.

Előbb-utóbb be fog következni a kivándorlás második hulláma, amikor a fiatalabb testvér, testvérek, majd pedig a még aktív, középkorú szülők is útra kelnek.

Hány ilyen családot ismerünk?

Hány olyan családról tudunk, ahonnan már ment el fiatal, vagy ahonnan most fog menni?

Én nagyon sokat.

Ez az egyetlen család sem egyetlen család. Hiszen a 4 gyerek már ott fog párt találni, családot alapítani, gyermekeket nevelni.

Az ő gyermekeik pedig majd meglátogatják az óhazát.

Kalandvágyból.

Fotó: lazarg.com