A legutóbbi poszt kapcsán született az alábbi hozzászólás. Nevet nem írok, de a hozzászólást ide másolom szó szerint.

"Na, de azt is le kellene írni, hogy hogyan jutottak ide! Az ilyen írások kapcsán szoktam mondani, hogy nem álmodni kell a kertben való motoszkálást, meg a földből kifordított krumplikát, hanem csinálni kell!! Én már több alkalommal ajánlottam fel a falunkban üresen álló parasztházat....hajléktalan éhezőknek, de nem jött egy sem, még pár darab tyúkot is adtam volna, hogy legyen friss tojás....de nem jött egy sem!! Szóval vannak az emberi társadalomban olyan emberek, hogy inkább éhen döglik....mintsem megmozduljon a boldogulása érdekében. Teljesen mindegy, hogy milyen zászló leng, vagy éppen milyen párt, vagy uralkodó szipolyozza a népet! Ettől függetlenül, az írás remek hatás vadász...."

Bevallom, megörültem. Ugyan nem közvetlenül nekem íródott, de egy megosztás kapcsán én is láttam.

Annak örültem meg, hogy talán van megoldás, hogy van segítség. Felvettem a kapcsolatot a hozzászólás szerzőjével és kértem. Nem magamnak.

"Szervusz! Láttam a kommentedet a "Gyilkos álom" című írásom kapcsán. Én követtem el azt a hatásvadász cikket. Azt mondtad/írtad, lenne hozzám pár kérdésed. Parancsolj, kérdezz. Ha tudsz segíteni a barátaimon, akikről a cikkem szólt, ha bármilyen reményt, lehetőséget tudsz adni nekik, örökre hálás leszek érte. Több, mint egy éve próbálom a felszínen tartani őket, de fogy az erejük és kevés vagyok már hozzá. Várom válaszodat és kérdéseidet. Üdvözlettel: Edgar Swan"

Azóta várom a választ. 

Addig is elmondom a történetet és közben attól félek, nem lesz egyedi. Sok-sok hasonló sors lehet, sok társunk élhet köztünk, akik szintén megjárták a poklot. De én most csak egy pokoljárást mondok el. Hogy ne legyen hatásvadász, igyekszem a száraz tényekre szorítkozni.

Tehát, hogy jutottak idáig? Mondom.

Gimnáziumi osztálytársak voltunk. Az érettségi után -ahogy az lenni szokott- szétszéledtünk, majd néha összefutottunk az osztálytalálkozókon.

Évának fogom nevezni a barátomat.

Éva soha, egyetlen osztálytalálkozóra sem jött el. Egyre sem.

Talán másfél éve lehetett, hogy megtaláltam a facebookon és bejelöltem.

Beszélgetni kezdtünk. Óvatosan, lépésről lépésre derültek ki a féltve őrzött titkok.

Férjhez ment, nagyon fiatalon. Érettségi után.

Aztán eltűnt. A tehetséges lány, aki már a gimiben is verseket írt, aki okos és vibráló volt, aki régész, vagy író akart lenni, eltűnt.

Felvették a Filmművészetire, Balázs Béla stúdióba, de nem ment. Nem mehetett.

Sehová. Csak dolgozni. Papírgyárba. Újságot árulni. Porcelán üzembe.

Nyáron is hosszú pulóverben, nadrágban járt. Derékig érő haja mögé rejtette az arcát. A monoklit a szeme alatt. A zúzódásokat. Az ökölnyomokat.

Az álmaiba menekült, ahová a férje nem tudta követni. Írt verset, novellát, mesét.

Ki is adták, mert a tehetséget nem tudta kiverni belőle szerető párja.

Lassan elhitte, hogy őrült, hogy a szülésektől torz és undorító lett a teste, hogy senkinek nem kell, hogy csak alja munkára elég jó.

Megszokta az éhezést, a rúgásokat, a testi és lelki pofonokat. Nem volt hová mennie, nem volt segítség.

Az addig csak szociopata férj inni kezdett. Lassan csúsztak ki a kezéből a dolgok, az addig nyereséges vállalkozás a csőd szélére sodródott.

Éva már szabadabban mozoghatott, többedmagával alapított egy kis céget. Dokumentumfilmeket készítettek. Akkor még volt ilyesmire pályázati pénz, voltak lehetőségek.

A keresetéből egyenesbe hozta a férje vállalkozását, de a nyugalom nem tartott sokáig.

A vállalkozás ismét a csőd szélére került.

Hitelt vettek fel a lakásra. 5 millót. Éva egyedül fizette a törlesztőt, közben elváltak végre.

Megszületett egy csodás regény, amit gyorsan ki is adtak.

A volt férj a halálba itta magát, hátrahagyva az adósságot és egy valaha-volt-lány letiport álmait.

Éva úgy döntött, eladja a lakást, kifizeti a még fennálló tartozást és újra kezdi az életét. Egyenesbe jön végre.

Megvolt a vevő is. Aki hosszas huzavona után visszalépett a vásárlástól. Közben kitört a válság, az árfolyam az égbe szökött, a lakás eladhatatlanná vált.

Éva cége elveszítette a bevételeit, a társak kimentették, amit lehetett.

Közben újrakezdődött a feledni akart pokol. Két fia közül a fiatalabbon kiütköztek az apai örökség tünetei.

Immár ő terrorizálta az anyját, a bátyját. Majd amikor már nem volt mit elvenni sem anyagilag, sem érzelmileg, összecsomagolt mindent (a testvére könyveit, ruháit, ágyneműjét is) és elköltözött.

Az idősebb gyerek főiskolára járt, de abba kellett hagynia az anyagi gondok miatt. Egy év alatt 20 kilót fogyott.

Az addig is zárkózott, de okos fiatalember ma alig eszik, sebesre sikálja a kezét, semmihez nem hajlandó hozzáérni, mert minden mocskos. Már nem tudja elhagyni a lakást sem.

A bank árverezi a házat, végrehajtók egymásnak adják a kilincset.

Éva dolgozott még néhány hónapig, egy magatehetetlen idős embert ápolt napi 24 órában.

A bácsi otthonba került, Éva az utcára. A vállalkozása miatt nem kap segélyt, nem jogosult közmunkára.

Nincs biztosítása sem neki, sem a fiának. Mindent megpróbált. Önkormányzat, segélyszervezetek. Sajnos, segíteni nem tudnak, de érdeklődnek a sorsa iránt...majd időnként számoljon be, hol tart. Ezt kapta.

A könyv bevétele egy év alatt meghaladta az egymillió forintot, amit a bank az utolsó fillérig leemelt a számlájáról.

Annyi jó történt, (mert a jó emberekkel jó dolgok történnek), hogy évekig tartó magány után társra lelt. Összeházasodtak. Egy darabig úgy nézett ki, talán rendeződik lassan az életük. A férj dolgozott, eladó volt egy üzletláncnál. Törlesztették a rezsitartozást, beosztással, de meg tudtak élni.

Aztán a férj állása félműszakosra zsugorodott. Persze, csak a fizetés lett fél, nem a munkaidő.

Majd leépítés következett. Az új, fiatal főnök nem nézte jó szemmel a vén munkaerőt, megszabadult hát tőle.

Két hét várakozás a papírokra, újabb két hét az időpontra a munkaügyi központban, majd két hónap az első segélyig (tudom, most máshogyan hívják, de nem érdekel).

Éva minden létező álláshirdetésre jelentkezett, mindent megpróbált, hogy munkához jusson. Sehová nem kell. Öreg. Ötven éves. Vállalna bármit, nem fél a fizikai munkától, sem semmitől. A munka nem szégyen. Éhezni szégyen.

A férje sem talált még munkát, de hát ő is öreg. Kaphatna vállalkozói támogatást, de a bankszámláján inkasszó van. Hitelt vett fel arra, amit nem halogathatott tovább. Megcsináltatni a fogait. A bank naponta hívja, naponta küld sms-t. Hiába van a hitelhez biztosítás munkanélküliség esetére, követelőznek. A beküldött igazolások, a levélben eljuttatott kérelem ellenére is.

A gyerek beteg.

A bank követelése közben 20 millió körül jár. Minden végrehajtó félmillióval növeli a követelést. Márpedig egymásnak adják az ügyet.

Semmijük nem maradt. Nincsenek bútorok. Papírdobozok vannak. Nincs gyógyszer.

Hosszú hónapok óta én töltöm fel az internetet, hogy Éva ne szakadjon el végleg a világtól.

Beosztom a pénzt, hogy jusson nekik is. Hogy élni tudjanak.

Most, ebben a percben úton van egy autó, a csomagtartó pukkadásig tömve.

Nem kaviárral és nem libamájjal. Babbal, krumplival, hagymával, tésztával.

Két hete éheznek. Már egy levest sem tudnak főzni, nincs egy kanál liszt, egy csipet só sem a házban.

Egy iménti facebook beszélgetés részlete. Azt kérdeztem: mióta éheztek?

"A tavalyi évet kivéve évek óta. Szar erről beszélni. Az ex mindig ezzel tartott minket sakkban. Ha belegondolok, örök probléma volt. Sosem akart rezsit fizetni. Ergo, én fizettem ki a keresetemből. Kajára nem maradt sok. Abba meg hangulata szerint adott. Sokszor volt szar hangulata. Ha ellentmondunk neki, nem kaptunk ételt. Vett egy kiló kenyeret, aztán kész. Kedvenc műfaja volt, elmondani a gyerekeinek, mit evett aznap. Élvezte, ha sírnak. Mindig küszködtem ezzel. Nem emlékszem, talán csak a céges időszakra, amikor az étel nem volt gond. Kinevettek, mert csak hordtam és hordtam haza az élelmiszert. Most igazán másfél hónapja rossz. Mert áprilisban húszezer forintot kaptunk. Az ment számlára. Én már mindenből csináltam lisztet ami darálható. Leves és leves, de két hete az sincs."

Azért kivéve a tavalyi évet, mert azóta tudok segíteni. Most azonban nem voltam elég figyelmes, mert Éva nem kér. Soha. 

Én pedig nem számoltam az időt és nem gondoltam arra, elfogyott mindenük.

Nagyon bánt, hogy rossz barát voltam.

Nekik nincs más.

Csak a bank követelő levelei vannak, a behajtók vannak, az árverezés van.

Alszanak egész nap. Feladják lassan, mert nem találják a kiutat.

Ameddig van erőm, nem fogom engedni.

De azt nem tudom én sem, merre lehet a kiút.

Azért írtam le mindezt, hogy érthető legyen, nem kell költekezőnek, sem alkoholistának, sem lustának lenni ahhoz, hogy a semmi szélére sodródjanak családok.

Nem segélyre és nem sajnálatra van szükségük. Nem is segítségre.

Csak egy lehetőségre. Egyetlen esélyre.

Igen. Az a földből kifordított krumpli esély lehetne.

Egy munkáltató, aki nem gondolja öregnek őket, esély lehetne.

Nem csak nekik.

Sok embernek, akik szintén a szakadékba néznek most, ezekben a percekben is.

Idézettel kezdtem, idézettel zárom.

Éva két órával ezelőtt nekem írt szavaival.

"Mondj valami vicceset, mert momentán folyik a hátamon a víz, hogy elmondtam ezt a sok szart. Tudod, úgy élem túl, hogy mindig csak a következő bokorig megyek, vagyis az adott napot próbálom túlélni. Igyekszem ezekre a dolgokra nem gondolni, szép dolgokra gondolok. Mert van körülöttünk még azért. Ezek tartanak meg."

 Fotó: lazarg.com