Napok óta áldott állapotban vagyok.

Valahogy olyan, mint Karácsonykor, amikor nem számít, hogy az üzletekben egymást taposva vásárolnak fel mindent az emberek, amikor nem érdekel, hogy iszonyú pénzeket szórnak szét, azt gondolván, ettől szép az ünnep.

Olyankor nekem csak a körbeült illatgyertya számít, a kártyázás illúziója (hiszen régen nem emlékszem, melyik lapra mi jön és miért), a beszélgetés, a nevetés, a mézes dió ragacsos édese.

Az emberek, akiket szeretek. Csak ők vannak, a külvilág megszűnik.

Valahogy így vagyok most is, habár május van és a vihar elől bemenekített, balkonládába ültetett eper reggelre megérlelt néhány illatos gyümölcsöt.

Meghúztam egy kilógó szálat és felfeslett az anyag. Olyan rétegek bukkannak elő a koszlott felszín alól, amelyek létezéséről sem tudtam, amíg ezerszínű pompájukban felszínre nem kerültek.

Emberek, akik egymás felé nyújtják a kezüket.

Nem kérdeznek, nem kérnek, nem gyanakszanak. Adni akarnak. Segíteni.

Asszony, aki két pulóveréből az egyiket küldené. Nem új már, de tiszta és meleg. Csak hát hogyan...postára sajnos most nem telik, de annyira akar segíteni!

Több az a pulóver, mint a 100 leggazdagabb magyar vagyona.

Drágább ez a felajánlás, mint bármi, amit a sokból adna az, aki tehetné.

Baráti társaság, akik küldenének egy kis pénzt, amit nélkülözni tudnak. Nekik sincs sok, de azt megosztanák.

A nő, aki maga is munkát keres, de küldené a megbontott mosószert.

És igen, a gyerekeim. Most bútorozzák a lakást, de ráér az asztalt megvenni...kérlek, segíteni akarunk!

Szülőként ezerszer kérdezzük magunktól: jól neveltem? Ilyenkor tudom a választ.

Emberek az interneten, akik szerveződnek. Maguktól. Egymásért.

Lehet kérni és lehet felajánlani. Ingyen.

A döbbenet...több a felajánlás, mint a kérés. Minden, amit el lehet képzelni és amit talán el sem lehet.

Cipő, ruha, bútor. Idő, figyelem, törődés.

Idegenek, akik kórházba mennek beszélgetni, felolvasni a távoli rokon helyett, aki nem tudja megfizetni a vonatjegyet.

Emberek, aki adják, amit adni tudnak.

Gitáron játszani, kung-fuzni, táncolni tanítják egymást.

Idős nő, aki pótnagymamának jelentkezik, hogy a szülők elszabadulhassanak egy kicsit akkor is, ha nem telik bébisziterre.

Fiatal férfi, segítene kertet gondozni. Egy másik régi bútorokat újítana fel.

Zsáknyi dió, ami nem fogy el, de másnak jól jöhet.

Ruhák, melyeket kinőtt a gyerek.

Olyan gazdagság, melyet elképzelni sem tud az ember.

Értő fülek, érzékeny lelkek. Ők tudják, milyen a nincs. Tudják, mennyire nehéz kérni, sokszor elfogadni is.

Már tudom, mennyire gazdag országban élek.

Tudom, nem számít, ki milyen pártra szavazott. Ezeknek az embereknek nem számít.

Nem kérdezik, amikor adják, amit adni tudnak, amikor megosztják az idejüket, az emberségüket.

Ahogyan a rosszindulat, az irígység, a türelmetlenség, úgy a jóság, a segíteni akarás, a megértés is fertőző.

Aki adni képes, az kap is. Kézről-kézre, lélektől-lélekig halad az emberségnek az a  csodálatos gazdagsága, amit nem lehet követelni, sem megvásárolni.

Csak adni és elfogadni lehet.

Tudom, hogy nem csak ilyen a Világ, de már tudom: ilyen is. 

Holnap dühös leszek, amikor a húszéves kölök a szülők luxusautójával a lökhárítómra tapadva terrorizál.

Bepöccenek, amikor a szupermarket mosdójába menve meglátom a táblát, miszerint a rokkant mosdó kulcsa a nagyon távoli pultnál kérhető el.

Haragudni fogok, amikor egy élelmes honfitársunk elém vág a sorban, mert ő fontosabb, mint mások.

Hányingerem lesz, amikor hallgatom a politikusok embertől-távoli nézeteit.

Dühíteni fog az önzés, a mohó hatalomvágy, a másik sárba tiprása, kisemmizése.

Gyűlölni fogom holnap is az élősködő, ostoba, önző embereket.

De ma nem, mert ma Karácsony van.

Májusi Karácsony, pirosló eperrel, vihartól tépett, mégis szirmot bontó pünkösdi rózsával.

Fotó: lazarg.com