A Fintor család végső kétségbeesésében fordult a nyilvánossághoz. Illetve fordult volna, de a médiát nem

érdekelte az édesanya levele, hiszen mi érdekes lehet egy hatgyermekes család kálváriájában?

Érdemes megismerni a történetet elejétől a végéig. Szavanként, mondatonként kellett összerakni a család sorsát, hogy a végére se értsük, mi és miért történt valójában. 

Van azonban valami, amivel meg kell küzdenünk, hogy tényleges helyére kerüljenek a dolgok.

Ez pedig az előítélet. Nem fekete-fehér egyetlen sors sem.

Nincsen olyan döntésünk, amelynél jobbat meghozni ne lennénk képesek...utólag. Csakhogy utólag nem létezik az életben, csak a most van és a holnap lehet. Visszamenni nem tudunk. Soha, senki.

A történet 12 évvel ezelőtt indul, amikor a rövid, de boldogtalan házasságból nehezen szabadult fiatal nő és a tönkrement házasságából nincstelenként kikerült, pesti lakását és álmait hátrahagyva vidékre költözött férfi összekötötte az életét.

Ibolya és István mindig is nagy családot szerettek volna.

Noha nem voltak gazdagok, mindenük megvolt, amire csak vágytak.

Megteremtették maguknak, amit megálmodtak. Nulláról indulva építették fel az életüket.

Ibolya nőiruha készítőként dolgozott, a férje volt pultos, dolgozott raktárosként, vezetett targoncát, volt pályamunkás.

Mikor mire volt lehetőség.

2009-re már négy gyermekes családként éltek Tiszacsegén. Szerényen, de biztonságban. Nem luxusban, de nem is vágytak ilyesmire.

Egy kis parasztház, két üzembiztos autó, hogy a gyerekek szállítását meg tudják oldani, egészség és munka.

Úgy tervezték, igénybe veszik a "szocpolt" és felújítják, kibővítik a házat, vagy vásárolnak egy megfelelőbbet.

Aztán 2009 februárjában hirtelen minden megváltozott, egy pillanat alatt dőlt romba az évek alatt felépített világuk.

Szinte egyszerre derült ki, hogy Ibolya szíve alatt újabb kis élet növekszik és hogy a családfő rákos.

Emberfeletti harc kezdődött a kórral, az idővel. Közben a férj édesanyja is megbetegedett.

Ibolya nevelte a négy gyereket, gondozta a magatehetetlen anyósát és ápolta a betegség és a sugárkezelések következtében legyengült, táplálkozni csak szívószállal képes párját. Mindezt terhesen, rémülten, de makacs kitartással.

Augusztus 31.-én elveszítették a férj édesanyját, másnap megszületett az ötödik gyerek.

Istvánt nagyon megviselte a betegség, a kezelések. 20 kilót fogyott, önmaga árnyékaként küzdött a talponmaradásért.

A havonta egy hetet kórházban töltő férfi elveszítette a munkáját, majd leszázalékolták.

Ibolya nehezen küzdött meg az átéltekkel, idegei felmondták a szolgálatot. Pánikbeteg lett, de a kezelések és az elszánt akarat végül győzött, a fiatalasszony meggyógyult.

Minden szörnyűség ellenére úgy tűnt, képesek felülkerekedni a bajokon, de újfent fordult az életük.

Ibolya nem várt és nem kívánt módon ismét gyermeket várt. Nagyon nehéz döntést kellett meghozniuk.

Döntöttek. Megtartották az életet. Eladták az autókat, egyiket a másik után. Nem volt nagy ár, igazán nem.

Nehezen, de meg tudtak élni. A gyerekek jól teljesítettek az iskolában, néptáncra jártak, sportoltak. 

Ekkor István rokkantjáradékát megvonták, leminősítve a rokkantság mértékét. A férfi egészségi állapota miatt - hiszen a betegség és a kezelések utóhatásait nem heverte még ki - nem talált munkát. Ha volt rá mód, alkalmi munkákkal egészítette ki a család jövedelmét. Nem volt válogatós, minden lehetőséget megragadott.  Ebben az időben robbant be a válság. Fiatal, egészséges emberek tömegével váltak munkanélkülivé.

A házaspár úgy döntött, próbálnak tenni valamit azért, hogy megfelelő körülményeket biztosíthassanak a gyerekeknek. Az már egyértelmű volt, hogy a maguk erejéből nem tudnak építkezni, vagy nagyobb, komfortosabb lakáshoz jutni. 

Ami eddig történt velük, az is több, mint amit egy család szívesen vállalna, ám az igazi dráma, ami miatt Ibolya a nyilvánossághoz fordult, még csak most kezdődött.

A család felvette a kapcsolatot egy befogadó község, Tomajmonostora polgármesterével.

Személyes találkozás után ígéretet kaptak arra, hogy az önkormányzat kibérel számukra egy házat hat hónapra, majd a bérlet lejárta után biztosít egy megfelelő önkormányzati ingatlant, melyet havi törlesztéssel kibérelhetnek.

Ez jó volt Fintoréknak, hiszen így képesek lesznek talpra állni. Lassan, ahogy a gyerekek nőnek, Ibolya is vállalhat munkát és a család élete jó irányba fordulhat. Jó volt a kihalófélben lévő falunak, hiszen fiatalok költöztek az elöregedő községbe.

2012. decembere csodás ajándékkal érkezett, hiszen mehettek megnézni az ideiglenesen nekik szánt ingatlant.

Jó volt, megfelelő egy ekkora családnak. Ibolyáék örömmel készültek az új életre.

Eladták az apró házat, amely eddig az otthonuk volt. A kapott 800.000 Ft.-ból rendezték a nehéz időkben keletkezett adósságot, vettek egy ősrégi, de működő kis autót, tüzelőt télire és 2013. január 7.-én beköltöztek az új otthonukba.

Természetesen bérleti szerződést is kötöttek a házra, bár különös módon nem az önkormányzattal, hanem a ház tulajdonosával. Az önkormányzat, vagy a polgármester neve sehol nem szerepelt a bérleti szerződésben, de ennek Fintorék nem tulajdonítottak jelentőséget.

A beköltözésukkor a házban lévő néhány bútort megvásárolták a tulajdonostól, berendezkedtek a magukkal hozott, évek alatt gyűjtögetett holmijukkal és úgy aludtak el végre, hogy nem rettegtek a holnaptól.

István munkába állt, Ibolya ellátta a háztartást, gondoskodott a családjáról, a gyerekek iskolába, óvodába jártak.

Havonta bevitték az önkormányzathoz a befizetett közüzemi számlákat, mert ez feltétele volt a beköltözésnek.

Amikor közeledett a bérleti szerződés lejártának ideje, érdeklődtek a polgármester úrnál, mikor nézhetik meg a kibérelhető ingatlant. Végül, két héttel a bérlet lejárta előtt kedvező választ kaptak.

Örömmel mentek megnézni új otthonukat, de amit láttak, attól a szavuk is elakadt.

Egy roskatag, több helyen beázó romot láttak. Vakolat nélküli falakat, emberi és állati ürüléket, rágcsálókat. Nemhogy fürdőszoba, vagy wc, de víz sem volt. Az udvaron sem. Ahogy áram sem.

Döbbenten fordultak a polgármester úrhoz, aki felajánlotta, levágatja az udvaron az embermagas gazt és 10.000 forintért hozat egy mobil wc-t.

Fintorék a megyei ÁNTSZ-hez fordultak, a hatóság emberi lakhatásra alkalmatlannak minősítette az ingatlant.

Az eddig használt ház bérleti szerződése néhány nap híján lejárt, a tulajdonos jelezte, használatba kívánja venni az ingatlant. A család kérte a polgármester urat, találjanak más, lakás célra alkalmas megoldást, hiszen nincs hová menniük és ennyi gyerekkel albérletet találni, főleg néhány nap alatt lehetetlen.

Azt a választ kapták, hogy ez az ő problémájuk. Mivel nem fogadták el a nekik felajánlott ingatlant, az önkormányzat eláll a "ház" megvásárlásától és befejezettnek tekinti a történetet.

Ibolya és István bezsúfolta az apró autóba, ami befért a hat gyerek és két felnőtt mellé. A főbérlővel megállapodtak, hogy az ingóságok maradhatnak addig, ameddig megoldást találnak a lakhatásra.

2013. június 8.-án Fintorék leadták a ház kulcsait és nekiindultak a hat gyerekkel. Minden faluban megálltak, megkeresték a polgármestert, de ilyen hirtelen sehol nem tudtak segíteni.

Végül megérkeztek oda, ahonnan fél évvel korábban elindultak: Tiszacsegére. Az ottani Családgondozóhoz fordultak, mert más megoldást nem találtak. Sikerült elhelyezni őket a tiszalöki Oltalmazó Házban.

Felvették a kapcsolatot a volt főbérlővel, hogy elhoznák a hátrahagyott holmijukat. Azt gondolták, több baj már nem érheti őket, de tévedtek. A főbérlő azt a választ adta, hogy megtartja a házban maradt tárgyakat, mivel Ibolyáék 42.000 Ft. tartozást hagytak hátra.

Hogy ez a tartozás miből adódott volna, azt nem sikerült megtudni, ahogyan számlát, csekket sem kaptak a mai napig. De mindenük odalett. Nem csupán a beköltözéskor házban lévő és megvásárolt bútor, hanem a magukkal vitt bútorok, hűtő, gaztűzhely, ruhák, cipők, a gyerekek játékai, kerékpárok, edények. Minden, amijük csak volt.

Két hónapig éltek az Oltalmazó Házban, mire találtak egy megfizethető albérletet. Egy romos házat bérelnek, melyből egy szobát tudnak használni. A többi helyiség lakhatatlan a leszakadt plafon, beázó tető miatt. Víz itt sincs, de legalább áram van.

Ombudsmanhoz fordultak a panaszukkal, de segítséget nem kaptak. Sem a tomajmonostorai önkormányzattal, sem a polgármesterrel aláírt szerződésük nem volt, a házbérlet a tulajdonos és közöttük köttetett, határozott időre. Bár a bérleti díjat az önkormányzat fizette, erről ők dokumentumokkal nem rendelkeznek.

A Gépnarancs nevében levéllel fordultam Tomajmonostora polgármesteréhez. Kértem, mondja el az önkormányzat álláspontját, döntésének okait. Mi vezetett odáig, hogy az önkormányzat segítő kezet nyújt egy családnak, majd sorsára hagyja, utcára teszi őket?

Választ a mai napig nem kaptam.

Tehát nem tudom az okokat, a miérteket. Felfoghatatlan számomra, hogy egy család az amúgy is nehéz helyzetből tökéletes nincstelenségbe jut, a polgármester úr pedig nem tartja annyira fontosnak ezt a történetet, hogy választ adjon a kérdésekre.

Fintorék sem értik, ma sem. Ibolya kézzel mos a hat gyerekre, egy ócska sparhelten főzi az ebédet. Mert mindenük ott maradt a volt albérletben, semmit nem kaptak vissza azóta sem. Pótolni pedig egyszerre nem tudják, hiszen élni is kell valamiből.

Ibolya örömmel újságolta tegnap, hogy István 4 hónapos szerződést kapott közmunkára, most egy kicsit könnyebb lesz talán. Közben aggódik is, hiszen István két éve volt utoljára orvosi ellenőrzésen. Azóta nem tudják, kigyógyult-e a betegségéből, vagy rettegniük kell. De hát most nem telik útiköltségre, nincs idő kórházban "lazsálni". Ibolya is találna munkát, de a túl nagy távolság miatt sem anyagilag, sem időben nem megoldható. Keres tovább, lehetőleg közelebb a lakhelyéhez.

Két kérdésem volt még, mielőtt a cikket lezártam.

 - Miért fordultak a nyilvánossághoz?

 - Azért, mert nem értjük, miért történt így, ahogy történt. Azért, mert válaszokat keresünk és azért, hogy mások      ne járhassanak így, mint mi. 

- Ha ma kellene dönteniük, vállalnának ennyi gyereket?

- Őszintén? Biztosan nem. De nem bántuk meg, hogy annak idején így döntöttünk. A gyerekek jelentenek        számunkra mindent. Hogy nem adjuk fel, küzdünk, azt értük tesszük.

A magam nevében erőt és kitartást kívánok Ibolyának, Istvánnak és a hat gyereknek.