Kiment a biztosíték nálam, nem először, nem utoljára.

Egyik kedvenc bloggerem vette a kalapját, megemelte, meghajolt és bevágta maga után az ajtót. Ráadásul nem ő volt az első és félek, nem is az utolsó.

Úgy vélem, értem is az okait. 

Szeretem ahogyan ír (nincs múlt idő), olyan érzést keltve bennem, valaki gumicsizmában, svájcisapkában képes eltáncolni a Cédrust, mégpedig tökéletesen. Nem számít, ha egy adott ügyről azonosan, vagy eltérően gondolkodunk. A lényeg a gondolkodás. Lenne.

Sokan érzünk, érezhetünk hasonlóan. 

Mindegy is, mit csinálunk, mondunk, írunk, gondolunk, érzünk. Annyira mindegy, amennyire nem is számít.

Talán már nekünk, magunknak sem számít.

Jóféle tehetetlenség kering a levegőben.

Allergén, mint a parlagfű. Eldugul tőle az orrunk, nem látunk tisztán, már levegőt sem kapunk.

Fuldoklunk csendben, vagy hangosan, ki miként szeret agonizálni.

A Hatalom pedig, mint egy rendes horgász, erre játszik. Fárasztásra. Teljes sikerrel.

Az egyre erőtlenebb, napról napra elhalóbb tiltakozás bosszantja ugyan a Fura Urat, de csak annyira, mint a légy zümmögése. 

Kellemetlen, de annyira nem, hogy bármi is változzon tőle.

A Munka Törvénykönyvének átírásától kezdve a visszamenőleges hatályú törvényekig, az oktatás elsorvasztásától a választási rendszer domesztikálásáig, az Alkotmánybíróság kiherélésétől a köztársasági elnöki pozíció meggyalázásáig minden úgy lett, ahogyan a Szent Akarat kigondolta.

Hirtelenjében nem tudok egyetlen jelentősebb, vagy kevéssé jelentős elképzelést sem felidézni, ami ne valósult volna meg.

Mára minden pozícióban a Mindenható Párt katonái ülnek és robotként teljesítik az utasításokat.

Már csak apró-cseprő elintéznivalók maradtak, de azok is fogynak napról napra.

A közoktatás közneveléssé silányult, az egészségügy haldoklik, a nyugdíjrendszer kifosztva roskadozik.

A Parlament bábszínházzá változott, az Alkotmány kőbe vésett Alaptörvénnyé penészedett.

A szabad választás immár nem választás és nem szabad, a kultúra politikai plüssnyusziként hever a sarokban.

A szakszervezetek képtelenek a funkciójuk betöltésére, falusi iskolától az egyetemig, önkormányzattól a minisztériumig minden önállóság, önrendelkezés megszűnt.

A sajtó a bulvárral csatázik, miközben a szabadságért kellene harcolnia, a szólás szabadsága csak a politika aktuális hangulatától függően marad(hat) szabad. 

Mint a háborús filmek utolsó snittjében a végtelenbe sorjázó keresztek, úgy sorakoznak a társadalmi kudarcok.

Kishantos, rokkantak járadéka, hittanoktatás, a Levéltár kifosztása, az egyházi törvény kapcsán bizonyos - társadalmilag nagyon komoly feladatokat ellátó - szervezetek kiszorítása, a média elfoglalása, trafik, föld, tankönyv, kaszinó, múzeumok, színházak, szobrok, parkok, a történelem átértelmezése...

Államosítások sora, az ország vagyonának zsebretétele.

Mára a társadalom 5-10(?) százaléka, a fiatalok ki tudja hány százaléka ment el ebből az országból.

A középosztály megszűnt létezni. Új elit alakult ki, talán kétszázezer emberből álló felső réteg.

A lakosság fele él létminimum alatt, sokan kimondott nyomorban.

A statisztikai adatok hiányosak, manipuláltak.

Emberek, családok élnek az utcán úgy, hogy reményük, esélyük sincs fordítani a sorsukon.

Számukra nincsen holnap. Az ételosztás, az eseti segély nem megoldás, hiszen csak az adott napon segíti át azt, aki már nem képes segíteni önmagán.

A politika felhígult és rothadásnak indult.

A társadalom képtelen az önvédelemre, fásult és beteg.

A tényleges munkanélküliség elképesztően magas, a munkavállalók a végletekig kiszolgáltatott helyzetben vannak.

Mindenki mindenki ellen fordult, valahogy sikk lett buzizni, cigányozni, zsidózni.

Barmok vannak mindig, minden országban. Szélsőséges barmok is. Na, de ennyi? 

Úgy van valahogy a társadalom, mint az egyszeri hülyegyerek, aki azt gondolja, ha elhessenti a legyet, azzal megoldotta a gondot.

Holott az a légy talán mást fog bosszantani, de aztán lerakja a petéit a trágyába, kikel a sok lárva és az egy légyből ezer lesz.

Agyon kell csapni akkor, amikor még csak egy van belőle, mert ezer léggyel nehezebb megbirkózni.

Hát, nálunk annyira elszaporodtak, hogy nyüzsög tőlük a trágyadomb, de mi csak hessegetjük őket.

Csak engem ne bosszantson, a többi nem érdekel! - gondoljuk okosan.

Közben már szemünk-szánk teli van legyekkel, de észre sem vesszük.

Eltompultunk.

Megszoktuk.

Ha valaki fog egy légycsapót és tenni akar valamit, azt hülyének nézzük.

Normális dolognak érezzük, hogy többé nincs beleszólásunk közös dolgainkba.

Nincsenek is már közös dolgaink.

Ők vannak és Mi vagyunk.

Vagy csak Én vagyunk már.

Jobb a békesség. 

Lassan kifulladnak, elhallgatnak a tiltakozó hangok.

Csend lesz végre.

Síri csend.

Fotó: lazarg.com