A blogom indulása óta nem volt késztetésem arra, hogy önmagamról írjak.

Ez persze nem igaz így, hiszen minden posztom, minden leírt mondatom én vagyok, mindig is én voltam. Többet mutattam meg magamból, mint amennyit valaha akartam.

Most elmondom, honnan jöttem és hová tartok.

Amikor indult a blog, az egy hirtelen felindulásból, átkínlódott éjszaka után bepötyögött poszt formájában történt.

Megélt esemény, személyes fájdalom volt minden sora.

Eszembe sem jutott, hogy azokon kívül, akiknek valójában szól, bárki is el fogja olvasni.

Aztán jött a döbbenet, amikor néhány nap alatt tíz, majd százezres olvasottság, megosztások, hihetetlen és máig érthetetlen visszajelzések tömege zúdult rám.

Bevallom, megrémültem. Nem akartam ezt, nyomasztott és zavart a dolog. Nem tudtam mit kezdeni vele.

Törölni akartam az alig létrehozott blogot és soha többé nem írni semmit.

De a barátok, a család, új ismerősök próbáltak erőt adni, sikerrel. Voltak megingásaim, azt sem mondom, nem voltam gyáva.

Mégis folytattam, mert valahogy mindig volt, amit el akartam, el akarok mondani. Így van ez ma is. Már csak ezt írom meg...

Nem értettem, nem is érdekelt igazán a blogok működése, azok reklámozási technikái. Ma sem értem és ma sem érdekel.

Azt sem értem pontosan, hogyan, miért terjed, mitől kapnak fel egy posztot, vagy mitől nem.

Egy biztos: soha nem reklámoztam. Nem is értem, miért kellene. Hiszen már tudom magamról, hogy le fogom írni, amit gondolok.

Akkor is, ha csupán egyetlen ember olvassa és akkor is (mint ez mostanában történik), napi 10-35 ezer olvasó látogat el hozzám, a fejembe, a lelkembe.

Elmondom, mert el kell mondanom valamiért. Önmagamért. Akkor is, ha tévesen értelmezek dolgokat. Akkor is, ha hibásan látok sok mindent. Akkor is, ha kézen fogtok és akkor is, ha belém rúgtok.

Alapvetően soha nem akartam politizálni.

Később jöttem rá, hogy a politika nem kizárólag a pártok dolga. Elsősorban nem az ő dolguk, az a játék másról szól.

Politika a mindennapi életünk, politika a véleményünk, az apró-cseprő és hatalmas dolgaink. Politika az oktatási rendszer és az idősek helyzete, a munkanélküliek kilátástalansága, a kórházak állapota.

Minden ember személyes sorsa: politika.

Amit látok magam körül, a környezetemben élők problémái, mindig is megérintettek. Nem tegnap kezdődött, nem is akkor, amikor leírtam az első sorokat a blogba. Addig is tettem, amit tenni tudtam, most pedig le is írom.

Ennyi változott. De mégis, nagyobb a változás. Nem a politika, hanem a politikából élők és élősködők jöttek túl közel, foglaltak el túl nagy részt a személyes teremből. Ez már nem jó, nem tűrhető.

Régen túl vagyok a félrenézésen, már nem tudok legyinteni, hogy ez a játék mindig és mindenhol ilyen. Mocskos. A politika bizonyára mocskos, a pártok saját törvényeik szerint működő rendszerek és ameddig csak lehetett, kívül akartam tartani ezt az egészet. Nem sikerült és nem gondolom, hogy az én hibámból.

Soha nem volt célom a bloggal. Egyszerűen csak el akartam mondani, mit gondolok. Akár önmagamnak, nem érdekelt, ma sem érdekel, hányan olvassák. Nem fogadtam el pártok, sem személyek ajánlatát, nem mentem el a televízió stúdiójába. A felkérésre azt válaszoltam, amit most is hiszek. Én, személyemben nem vagyok érdekes. Bárki vagyok, a szomszéd, a hentes, a postás, a volt osztálytárs. Soha nem írásból éltem, élek, egy fillért nem kerestem vele soha.

Most sem értek a politikához, a színfalak mögött zajló alkukat nem értem, nem látom át. De meg- és átlátok olyasmiket, amiket sokan nem.

Azt tudom, hogy nagyon rossz irányba tartunk. Az én értékrendem, a saját szempontjaim szerint rossz irányba.

Elfogadom, hogy más másként látja, hogy máshogyan gondolja. Tudomásul veszem, ha másnak megfelelő, vagy kimondottan kedvére való ez a rendszer, ami kiépült az országban.

Számomra nem megfelelő, mostanra el sem viselhető.

Megkaptam persze, ha nem tetszik, miért nem teszek ellene? Nem tudtam, hogyan kellene, ma sem vagyok biztos benne. Talán kevés vagyok, talán gyáva. Hiszen a személyes életem rendben van, miért is kellene foglalkoznom vele? Én jól vagyok, mégsem tudok jól lenni. Mert nem vagyok egyedül, nem zárhatom ki a környezetemet. Az ország, melyben élek, városokból, falvakból, utcákból, házakból, családokból, emberkből áll. Nem csak az én családomból, nem csak belőlem. 

Hát, ezért nem fordulhatok el.

A napokban, jóformán véletlenül futottam bele egy hírbe. Nem nagy, távolról sem felkapott hírbe, de érdekelni kezdett.

Kerestem, elolvastam, amihez hozzáfértem. Olvastam a blogot is, de a végére nem jutottam, inkább csak szemezgetni volt még időm.

Az újságcikkekből megtudtam, hogy minimum bűnöző, köpönyegforgató, aljas lázítóval van dolgom.

A blogot olvasva hol felment a pumpa, hol még feljebb. Nem, nem mindenben értek egyet. Van, amit nem is értek, kevés lévén a rálátásom, tudásom. Van, amit máshogyan gondolok. De ez így normális.

Most ismerkedem a többi poszttal, próbálom kiszűrni belőle azt az embert, aki elég bátor hozzá, hogy meglépje, amit sokan nem merünk. Mert ahogyan én és mindenki, aki ír, ő is ott van a sorokban. Őszintébben, mintha a szemembe nézne.

Igen, felhördülhetek, mert miért erre, miért nem arra? Miért ezzel, miért nem mással? Hogy kerül ide olyan, akinek lejárt a szavatossága?

Végül megoldódott a dolog, egyetlen ellenzéki párt sem állt kötélnek (?).

Abban (is) igaza van Tuaregnek: ősi magyar szokás azt keresni, miért nem működik, hogyan kellene, kit kellene be- és kit kizárni, kivel nem és kivel igen. Máris a végén vagyunk a meg sem kezdett útnak, lehet sört bontani.

Még most sem vagyok biztos abban, hogy jól döntök, amikor mögé(?) mellé(?) állok. De hát állni csak kell valahová.

Még a belgáknak is.