Jó ideje különös érzésem van, de nem tudtam nevet adni neki.

Most is csak behatárolni tudom, a ködös gyanú körvonalakat kapott és egyre pocsékabb.

Persze, nem most történt, nem egy perc alatt, de újra és újra rácsodálkozom.

Elfogyott az ország körülöttem. Vagy arrébb ment, én meg itt maradtam.

Magyarország emigrált.

Idegenként élek az otthonomban, de nem vagyok egyedül. Távolról sem.

A kormánypárt elfoglalta a létező (pontosabban: valaha létezett) összes jogot, önmagának újradefiniálta és használja.

Mint egy kéziszerszámot. Kalapács lett a kezükben, célszerszám, melyhez nekem nincs már közöm.

Kötelességeim maradtak, feladatok és tennivalók. Beleszólásom nincs, mi több, napról napra azt sugallják: közöm sincs semmihez.

A Miniszterelnök, vagy valamelyik samesz mond egy (bárcsak egyet mondana!) orbitális baromságot. Amennyiben negatív reakció érkezik valahonnan, akkor a magyar népet támadják, fogjunk össze!

Namármost, NEM a magyar népet szokták kritizálni, hanem a kormányt.

Annyi idióta hazugságot, csúsztatást, sunyi rágalmat életemben nem hallottam, mint az elmúlt években.

Mára már ott tartunk, hogy jóformán épeszű kormánytag mutatóban sincs. Ellenzéki politikus is kevéske.

Nem versenyfutás van ám itt, hanem ámokfutás! Bolondok bálja, melyben az ellenzéki pártok éppen annyira részt vesznek, mint a kormánypárt.

Marakodnak, hogy ki fújja a hegedűt, ki üsse a trombitát, melyikük pengesse a dobot.

Én meg csak nézek, hogy mitől és kinek jó ez?

Sűrűbben hallom a hazaáruló kifejezést, mint a demokrácia szót.

Pontosabban mára mindenkit le lehet hazaárulózni, aki demokrata, liberális, aki kritikával él. Egyáltalán, mindenkit, aki nem fekszik be a kormány akaratának, de nem képes azonosulni valamelyik ellenzéki párt agymenésével sem.

A civil jelző is ellenséget takar, militarizálták az országot. Klimax gyötörte anyókák és szenilis vénemberek hadsereget alakítanak és rohadtul harcolnak minden és mindenki ellen. Országon belül.

A szabad gondolat, a vélemény, a másként gondolkodás ellenséges megnyilvánulás lett.

Nem az számít, hogy tömegek menekülnek (fizikailag is) ebből az országból. Az sem érdekes, hogy az ország fele él létminimum alatt, hogy magzatok halnak meg méhen belüli éhezés következtében, családok nyomorognak a jövő nélküli, kilátástalan holnaptól rettegve.

Egy országot gyötör a csengőfrász, mert jöhet a végrehajtó, a vizet, áramot, gázt kikapcsoló különítmény.

Mindenki óvatos, vigyáz, mit mond családon belül, pláne idegen társaságban.

Mert baj lehet belőle. Kirúghatják az állásából, akkor pedig vége a dalnak. Emberek félnek. Sokan.

A kormány közben államosít megállás nélkül. Most éppen a Pető intézetet veszi óvó szárnyai alá.

Lázár János egyre tündöklőbb intellektusával ragadja magához az irányítást, Orbán Viktor lábon lövi magát, Dúró Dóra felszólítja Áder Jánost, hogy ne tüntesse ki Kertész Imrét, ősmagyarok lovagolnak fel-alá az országban, Miskolcon meg valaki megszentelte a város búzáját (?), amely a magyarok kenyere nevű országos programhoz csatlakozva indul útnak. Mármint a búza indul.

Moszkva fegyverszállítással vádolja Magyarországot, Vidnyánszky sikeresen realizálta a kétharmadot a színház nézőterén, bankok perlik az államot, valami idióta meg azt nyilatkozta: direkt jó, hogy az orvosok külföldre mennek dolgozni, mert így láthatja a rotható nyugat, mennyire nagyon jó itt az orvosképzés és tömegével jönnek hozzánk a fizetős diákok.

Az ellenzéki pártok marakodnak a maradékon, régen szem elől tévesztve létük értelmét.

Mi meg megvédjük Orbán Viktort, vagy valaki mást, szinte mindegy is.

Nem lenne itt az ideje az önvédelemnek, esetleg?

Vagy alakítsunk magunknak külön országot, ahol helye van a gondolatnak, véleménynek, szabadságnak, meg hasonló, pusztulásra ítélt eszméknek.

Ahol a polgároknak vannak kötelességei, de jogai is, ahol nem kötelező a vallás, hanem egy lehetőség. Olyan országot, amelyben nincs uralkodó osztály, ahol mindenkinek helye és élettere van, ahol nem kell félni kimondani a gondolatainkat. Ahol a képviselők képviselnek minket, a rendőrök védenek, az orvosok gyógyítanak, a tanárok oktatnak, a hatóságok a dolgukat teszik. Olyan országot, amely része az Európai Uniónak, polgárai élhetnek békességben és időről-időre elszámoltatják az általuk választott közszolgákat. Olyan helyet, ahol a más párthoz, valláshoz, focicsapathoz, oktatási rendszerhez, politikai irányzathoz vonzódó embertársunk nem ellenség, csak másként gondolkodik. Ahol senki nem küldözgetheti a másikat, hogy "takaroggyá, áruló!", mert a küldő is otthon van, meg a küldött is. A bolondokat diliházba, a bűnözőket börtönbe zárva egészen élhető kis hely lehetne.

Mert most nem az. Politikusaink nem lévén, magunknak kellene megszervezni az élhető országot, ameddig még van hol. Ameddig nem államosítják el a bűnözők az utolsó bárányfelhőt, az utolsó vakondtúrást is. Sok idő már nincs, mert fogynak a talpalattnyi helyek, pusztul az erkölcs és a szürkeállomány.

Van, ami magától is elmúlik, de a krónikus elmebaj nem ilyen, ahogyan a mohó hatalomvágy és a bűnszervezetben elkövetett rablásra való hajlam sem.

Jó lenne itthon érezni magunkat, nem csupán a kétharmadnyi kétmilliónak, hanem a maradéknak is.

Igen, tudom. A poszt címe értelmetlen baromság, egyben és szavanként.

Nem véletlenül. Ez a mai magyar valóság. Értelmetlen baromság, egyben és szavanként.

Banksy