Lábujjhegyen érkezett a reggel, rózsás arcán pírral, őszi levelek zizzentek léptei nyomán.

Viszonylag jól vagyok, bár az éjszakai migrén némileg rajta hagyta lábnyomát az amúgy is pusztulásnak indult szürkeállományom romjain.

Nem őrültem meg (jobban, mint eddig), csupán igyekszem megfelelni a korszellem és néhány olvasó jogos elvárásainak. 

Ezidáig úgy gondoltam (tévesen, persze), hogy egy blog, az egy blog. Műfaji és stílus megkötések nélkül írok, ahogy akarok és tudok, a kedves olvasó pedig vagy szereti, vagy nem. Ha szereti, olvassa. Ha nem szereti, nem olvassa.

Ez komoly tévedés volt részemről, mivel a blog tulajdonképpen foci. Mindenki ért hozzá és mindenki jobban, mint aki csinálja. 

Ma engedek a közakaratnak és finom, mondhatni cizellált hangnemben ordítok. Holnaptól ismét az árokparton az arcodba üvöltő, szájbarágós, modortalan tahó leszek, aki tapló módon talpal át az elefántcsont-tornyon, de ma nem.

Az a három olvasó, aki még nem menekült el, remekül fog szórakozni. A kedves trollok lerakhatják hamvasszürke tojáskáikat, a blogot önreklámozásra használó bloggerek odabüfizhetnek, ahová szoktak, a kioktatók kioktathatnak, a megmondók megmondhatják, az elborultak elküldhetnek a zsidó anyámba. Ahogy az lenni szokott. Napról napra.

Csöpögő ereszek oltalmában surranok, a fal mellett. Átázott a ruhám, a cipőm, de ősszel így szokott ez lenni. A kávéház ajtaja felett ódon csengő jelzi jöttömet. 

Leülök a sarokban álló szabad asztalhoz, nyirkos kabátomat a székre terítem és kérek egy habos kapuccinót, csipet fahéjjal a tetején. Vacogó ujjaimmal a porceláncsésze otthonmelegét tapogatom, mint világtalan a búzavirág lüktető kékségét. A magammal hozott kötetbe merülök, próbálom kizárni a körülöttem zsongó beszélgetések foszlányait. Sikertelenül, mert a szavak a szűrt fényben kavarognak és örvénylenek, mint a cigaretta füstje, vagy a porszemcsék. Bekúsznak a fülembe, agyam zárt ajtajának résein át szivárognak a tudatomba.

...az asszony minden este sírva alszik el...hiányoznak a gyerekek...az unoka már két hónapos, de még nem láttuk, csak interneten...London messze van...legalább van internet...nálunk már az sincs...nem tudjuk fizetni...a miénk Berlinben, a másik Hollandiában...nehéz ez, nagyon nehéz...leépítés, ezt mondták...hogyan fogunk megélni...a feleségemnek sincs munkája...két gyerek, iskola...miből, Istenem...a vejem kórházban van...megverték az utcán, mert barna a bőre...lerúgták a veséjét...a lányom félti a gyerekeket...sikerült eladnom a televíziót...nem sok pénz, de ki tudom váltani a gyógyszereket...legalább ebben a hónapban...nem tudom, aztán mi lesz...a behajtó elvitte a pelenkázót, a kis kádat...rendes volt, hagyott egy havi ételt...a hűtőt ki kellett pakolni, vitte azt is...mi lesz velünk...az apósomék állatokat tartottak...nem kaptak földet, hiába pályáztak...el kell adni a marhákat...talán az új gazda megveszi...féláron, persze...még vegetál a kis kocsma...nehezen, de meg tudunk élni...dohánykoncessziót nem kaptunk, nagy érvágás...ha viszi a kormány az alkoholárusítást is, nekünk befellegzett...a lányomat kirúgták az állásából...ellenzéki lapban publikált...álnéven, de megtudták...seholvá nem veszik fel...ott a gyerek...mi lesz velük...vigyázni kell...nem szabad szólni...ha a munkáltató mondja, menni kell...küldenek buszokat...kirándulás, úgy kell felfogni...a téren tüntetnek...én nem merek...felismehetnek, akkor kirúgnak...vagy a gyerekemet...a rokonaimat...nem szabad...hallgatni kell...apám megvakult...csak néhány hetet kellett volna várni a műtétre...hosszú a lista...nálunk már orvos sincs...külföldön...kéthetente helyettesít...ha odaér...nincs betegbiztosításom...miből fizetném, ételre sincs...csomó a mellemben...három hónapja vettem észre...félek...közmunka sincs a faluban...menekülnek a fiatalok...aki marad, az öreg, vagy nincs pénze elmenni sem...nincs munkám...még tíz év a nyugdíjig...nyugdíjam se lesz...de legalább a gyerekek biztonságban vannak...hiányoznak...

...a vőm jó állást kapott...a MOL-ban lesz tanácsadó...nem szakmája, de ismer valakit a kormányból...így megy ez...élelmesnek kell lenni...a lányomék szép darab földet nyertek a pályázaton...a földalapú támogatásból telik...elég évente gyomtalanítani...megéri...magániskolába írattuk...drága, de tanul nyelveket, lovagolni is szoktak...osztálykirándulás külföldre...majd egyetemre megy...külföldre...minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének...szóltam a főnöknek...a munkatársam ellenzéki...a facebookon...a helyére felvették a keresztgyerekemet...a keresztény erkölcs fontos...van kapcsolatunk szerencsére...alvállalkozóként...persze, vissza kell osztani...túlszámlázással jut is, marad is...nem panaszkodom...a médiában, jó állás...észen kell lenni, persze...megmondják, mit írjak...jól van ez így...

Koppannak a szavak a tudatom peremén, mint kavicsok a tört ablak szilánkjain.

Összecsukom a könyvet, intek a pincérnek.

Főúr!

Fizetek!

U.I.: A poszt megjelenését követően, nem egész egy óra alatt sikerült nullára redukálni az olvasóimat. Ez szép teljesítmény, a napi 2-35 ezres olvasottságot tekintve :D