Biztosan van bennem némi mazochista hajlam, hogy időről időre hasba rúgom önmagamat.

Most is erre készülök, pedig anatómiailag sem kis teljesítmény. Ez az a poszt, amit nem fogsz like-olni, nem osztasz meg. Igyekszel gyorsan elfelejteni azt is, hogy olvastad. Bónuszként engem fogsz utálni, mert nincs annál egyszerűbb megoldása a gondoknak.

De - mint általában - teszek rá. Utálj egész nyugodtan, de közben, titokban gondolkodj el egy percre.

Kevés boldog ember él ma ebben az országban. Ha az ország anyagi, szociális, politikai, erkölcsi állapotát nézzük, nincs is különösebb ok a heje-hujára, de még a csöndes mosolygásra sem.

Annyi szemét lebeg a felszínen, hogy az eget sem látni tőlük. Felkavarodott az ülepítő, a könnyű cucc a magasba emelkedett. Lebeg évek, évtizedek óta és egyre bűzösebb.

Mi persze keressük a bűnösöket, teli a hócipőnk, dühösek vagyunk. Jelzem: okkal, joggal. Aki nem hithű oldaldrukker (mindegy, melyik oldal) és csak normális módon szeretne élni, az két dolgot tehet. Bezárkózik, vagy elmegy messzire. Országon belül, vagy országon kívül emigrál. Ezzel csak az a gond, hogy az adott egyén, család problémáját megoldja esetleg, de magát, a probléma okát nem szünteti meg.

A politikából élők (Orbántól kezdve Tóbiáson keresztül Vonáig) erősen el vannak foglalva, egy perc idejük nincs arra, hogy az ország állapotán próbáljanak javítani. Nem is érdekük, lássuk be. Orbán és kosztosai rendíthetetlenül építik a maguk kis üzletét. Ehhez szükségük van az egész országra, mindannyiunk szerencsétlenségére. Saját beruházás alig van, a beruházások majdnem teljesen Uniós pénzből valósulnak meg. Márpedig az Unió (hogyrohadnameg!) nem hajlandó milliárdokat utalni közvetlenül annak a néhány famíliának a magánszámlájára, ahol végül a pénz "megmenthető" része landol. Mert azért kell belőle költeni is, fene vinné el! Az rendben, hogy jó alaposan túl lehet számlázni az alapanyagot, fuvart, munkabért, aztán megvenni óccsóért mindent és közmunkásokkal dolgoztatni, de az akkor is kiadás. Mondhatni, elveszett pénz. Arról nem beszélve, lassan az ég alja is le lesz díszburkolva. Már híd sem kell a Dunára, lefedjük viacolorral és kész. Na, ezzel foglalkozik nagy vonalakban a kormánypárt, közben nem felejtik el államosítani, amit csak lehet. Majd később privatizálják, maguknak. Hogy ez a remek üzlet zökkenőmentesen működhessen az idők végezetéig, hatalmon kell maradni. Ehhez át kellett alakítani mindent, a jogtól az oktatásig, az egyházpolitikától a szociálpolitikáig. Ennyire egyszerű.

Az ellenzék el van foglalva önmagával és a többi, szintén ellenzéki pártokkal. Mert meg kell mutatni, törpék között ki a nagyobb törpe. Vagy kisebb. Tehát ők is remekül elfoglalkoztatják egymást, szintén a mi pénzünkből. Csak ők momentán nem lopnak, mert nincs rá módjuk. Költséghatékonyabbak, mint a kormánypárt.

Tehát ez kavarog a felszínen, mi pedig pislogunk, hogy egyre szarabbul élünk. Keressük, ki a hibás. Meg is találjuk, nagy ész sem kell hozzá. 

Csakhogy a nagy keresésben elfelejtjük, hogy remekbe szabott politkai elitünket mi, magunk termeltük, termeljük ki. Ami ebben az országban történik, azért egyenként is felelősek vagyunk. A kormánypárt és az ellenzéki pártok nem csupán okozói a bajainknak, hanem tünetei is.

A politika önmagában agyatlan. Nincs neki becsülete, szociális érzéke, nem vágyik demokráciára, nem célja a közjó. A hatalom a célja és lerombol mindent, ami ebben gátolja. Ez a dolga.

Nekünk, polgároknak meg az a dolgunk, hogy ezt ne engedjük. Gátakat, fékeket, ellensúlyokat kell szerelnünk a politikára, irányt kell számára szabni, megálljt parancsolni, ha letérne. 

Na, ezt nem tesszük. Kussolunk és reménykedünk, hátha észre tér a politika, a politikusok feje felett megjelenik a glória és mi elégedetten hátra dőlhetünk. Az is jó lenne, ha vigyázna ránk az aktuális Vezér, gondolkodna helyettünk, irányt mutatna és lehetőleg biztosítaná a megélhetésünket. Igazán nem kérünk sokat. Az más kérdés, hogy sokkal többet adunk, mint amit kapunk. Ezt nem akarjuk látni, mert nem bírjuk, ha tükörbe kell néznünk.

Persze nem egyszerű ez sem. Mondhatom én, hogy mindenki gondolkodjon el, mit lehetne jobban csinálni, mi lehet a megoldás. Mindenki elgondolkodik és vissza is kérdez, hogy akkor merre az arra? Ha nem tudom megmondani (jóhogy nem tudom), én vagyok a hülye. Ami igaz is, hülye vagyok. Csak nem egyedül vagyok ezzel így, ez a nagyon nagy baj.

Vagy talán így természetes. Azokban az országokban, ahol működik a demokrácia is, meg esetleg a gazdaság is, a polgároknak van akarata. Egyenként. Csakhogy ez nem feltétlenül önmagától alakul így, hiszen az iskolában, de talán már az óvodában tanítják a gyerekeknek. Mire fiatal felnőttek lesznek, pontosan tisztában vannak a jogaikkal, a kötelességikkel. Tudják, mit és hogyan várhatnak el, kérhetnek számon a politikusaiktól. Tudják, minek alapján akarnak választani maguk fölé, maguk közül vezetőt. Azt is tudják, hogyan zavarják el, ha élősködővé válik, ha elfelejti, kik és miért ültették oda, ahol van.

Talán valamikor mi is el fogunk ide jutni. Akkor is, ha most éppen az ellenkező irányba rohanunk. Talán ez egy érési folyamat, jókora kacskaringókkal. 

De célszerű lenne egyénenként elgondolkodni mindannyiunknak. Azon például, hogy jó-e így, ahogy most van? Nekünk, a családunknak jó-e? Akinek igen a válasz, az ne gondolkodjon tovább. A többiek töprengjenek el, mi a fontosabb? Az, hogy egy (két, három, öt) párt vezetői egymást belezve bohóckodjanak a pénzünkért, vagy az, hogy a polgárok érdekeit szem előtt tartva dolgozzanak? Az-e a fontos, hogy miként nevezzük a kormánypártot, vagy az, hogy az mi a fenét művel a hatalmával? Aztán el lehetne töprengenünk azon, hogy eléggé akarjuk-e a szabadságot, ragaszkodunk-e a jogainkhoz, elég fontos-e a gyermekeink jövője, a szüleink biztonsága, a betegeink megfelelő ellátása, sérült társaink emberhez méltó megbecsülése, fontos-e, hogy anyagi, fizikai és érzelmi biztonságban tudhassuk önmagunkat és szeretteinket? Akarunk-e normális országban, normális életet élni elsősorban emberként, aztán magyarként és európaiként.

Ha akarunk, akkor innen már csak egy lépés annak felismerése, hogy ezért nekünk kell tenni, mert más nem fog.

Ha rájövünk, hogy jogunk van számonkérni a politkusainktól, hogy a személyes gazdagodáson túl mit is tettek értünk, ha nem alattvalóként gondolunk önmagunkra, hanem úgy, mint a hatalom tényleges tulajdonosaira, amikor nem az fog számítani, kinek mekkora bajusza van, mit önt a fejére, mekkorát tud hazudni, milyen populista baromságokat durrogtat, hanem a tetteit értékeljük, akkor már jó úton járunk.

A mostani híg fekália helyett ki kell termelnünk önmagunkból, magunk közül azt a politikus réteget, azokat a pártokat, akik alkalmasak és méltóak arra, hogy vezessék az országot. Ha gondolkodunk, ha hajlandóak vagyunk megtalálni a magunk felelősségét, akkor ki is fogjuk termelni.

Ha legyintünk, ha lapítunk, ha a másikra várunk, ha egymást okolva semmit nem teszünk, akkor marad az, ami most van.

Illetve nem marad. Romlik, napról napra.

Záró gondolatként korunk nagy gondolkodója, minden magyarok egyszemélyi szószólója friss bölcsességét biggyesztem ide, hátha elég sokkoló.

"Üzenjük, a mai magyarok felfogása szerint a lehetetlen nem egy tény, hanem egy vélemény" 

Orbán Viktor, 2014. október. Kolozsvár