Néhány óra van csak hátra az évből. Hamarosan kezdődik az új év, új reményekkel, régi bajokkal.

Most lenne itt az ideje annak, hogy a reményeket tettekre cseréljük, a bajokat csökkentsük, lassan felszámoljuk.

Most lenne itt az ideje elgondolkdni azon, hogy vágyaink ellenére önmagától semmi nem oldódik meg, ellenben minden képes tovább romlani.

Hányan vannak azok, akik a családjuktól, hazájuktól távol töltik az ünnepeket? Hány ember szíve facsarodott össze karácsony este, ezer kilométerre azoktól, akikkel tölteni szerette volna azt a napot? Távol a szüleitől, testvéreitől. Hány szülő, nagyszülő, testvér érezte úgy itthon, hogy nem így kellene lenni, valaki nincs itt ezen a mézes-diós illatú estén? Valaki, akinek az ölelése, nevetése az ünnep része kellene, hogy legyen.

Külföldre menni jó. Jó, hogy szabadon mehet tanulni, dolgozni, aki akar. Nem jó azonban, ha menni kénytelen, mert a hazájában nem képes megfelelő (vagy bármilyen) munkát találni, nem tud családot alapítani, nem találja a jövőt. A haza megtartó ereje addig létezik, ameddig valaki valóban otthon érzi magát a hazájában. 

Amikor idegenként jár a szülőföldjén, amikor úgy érzi, amikor azt mondják neki: rá itt nincs szükség. Amikor kirekesztve érzi magát a közös ügyekből. Amikor nincs befolyása az őt is érintő kérdésekben, amikor nem képes irányítani a sorsát, nem tudja felépíteni a jövőjét, akkor a szülőföld vonzása megszűnik. Aki teheti, elmegy és máshol teremti meg azt, amit itthon nem tud. 

Aki nem teheti, vagy nem akarja megtenni, még nem akarja megtenni, az reménykedik. Reménykedett. De csodák, ilyen csodák nincsenek. Nincs olyan hatalomra vergődött politikus, aki a tükörbe nézve meglátná, hogy mivé lett az évek alatt. Nincs olyan politikából élő, aki önként adná vissza azt, ami nem illeti meg, amit hazugsággal, csalással vett el a társadalomtól. Nincs olyan, a korlátlan hatalom illúziójában élő, aki lemondana a kiváltságairól, lehajtott fejjel beismerné a hibáit és hátralépne, hogy jobb, tisztább, becsületesebb és hozzáértőbb embernek adja át a helyét. 

Nem lép hátra egy sem. Előre menekülnek. Ragaszkodnak a kiváltságokhoz, a mindenki felett állóság illúziójához, a tévedhetetlenség rögeszméjéhez, a leválthatatlanság hazugságához, a büntethetetlenség védelmező falaihoz.

Folytatni akarják, ha engedjük, folytatni fogják a csak róluk, családjukról, barátaikról, hűséges vazallusaikról szóló ország építését. Ami mindenki más, a többség számára rombolás. Ha engedjük, lovarda épül a Várba azokból a millárdokból, ami munkahelyek teremtésére kellene. Másik millárdokból magánhadsereg fog méregdrága autókat kapni, amikor a rendőrség, mentők, tűzoltók nem jutnak forrásokhoz. Senki által nem látogatott focistadionok épülnek, amikor iskolai tornatermek, tanuszodák, sportpályák kellenének. Egyre több pénzt csikarnak ki tőlünk útdíjra, szépen pántlikázott és másként elnevezett adókra, amiért cserében a társadalom semmit nem kap, de a hatalom birtokosai és a hozzájuk közel álló családok korlátlanul gazdagodnak. Természetes lesz a tízéves gyerek nevére iratott százmilliós ingatlan, a fizetésből finanszírozhatatlan vagyonosodás és életmód, a családi összefogásra hivatkozó kontroll nélküli tulajdonszerzés.

Már most is természetes.

Ha jövőt akarunk magunknak és gyermekeinknek, változtatni kell. Nekünk kell változtatni, közösen. Nem meseországot kell álmodni, valóságot kell építeni. A valóságban mindig lesz gazdagabb, lesz szegényebb. Lesz okos, lesz buta, lesz jó és lesz rosz, szorgalmas és lusta. Nincs olyan rendszer, amely mindenki számára tökéletes lenne. Olyan viszont van, ami sokaknak jó, másoknak elfogadható. Élhető. 

Politikusnak nem csodalények, nem angyalok állnak. Esendő emberek. A hatalom meg tudja részegíteni őket, el tudnak szakadni a valóságtól és álomvilágot építeni önmaguknak. A társadalmi kontorll, a civil szervezetek, a fékek és ellensúlyok feladata éppen az, hogy ezt meggátolja. Mindez a mai politikai életből teljesen hiányzik. Mert a rezsim lebontotta, korlátlanná téve a hatalmát minden téren. Az egykori politikusok mára megrészegedtek, elszakadtak a valóságtól és beköltöztek egy olyan álomvilágba, ahonnan cinikusan röhögnek ránk, amikor részt akarunk venni közös dolgainkban. Már az új generáció próbálgatja az erejét, még betegebb hatalomra törve. Az országunk az ő magántulajdonuk, a földjeink magánbirtokaik, az adóink zsebpénz, a gyermekeink kísérleti nyulak, mi magunk zsellérek vagyunk a szemükben. Nekik ez játék. Véresen komoly játék. Szakemberek dolgozzák ki a stratégiát, a hazugságokat gondosan megtervezik, a tömeghipnózist közpénzből fizetve harsogják a megfelelő hívószavakat.

Mára sokan tudjuk, hogy a propaganda nem a valóság. Sokan, egyre többen akarunk egy más, élhető országot építeni. Tudjuk, hogy sokáig fog tartani, sok munka lesz vele, lesznek buktatók, sérültek, áldozatok. 

Még csak felálltunk a földről, keressük a társakat, kutatjuk az irányt, próbáljuk meglátni azokat a vezetőket, akikre szükségünk van. A kezdeti zűrzavar, kavarodás még nem ült el. A "te nem kellesz", "neked nincs jogod mellém állni", "én nem állok melléd" javában tart. Remélhetőleg be fogjuk látni, hogy a kirekesztés-berekesztés sehová nem vezet. Nincs olyan generáció, aki alkalmasabb lenne a másiknál, aki tisztább, bölcsebb, hivatottabb lenne. Sok generáció van, köztük alkalmas és alkalmatlan emberek. Sok érdek van, sok irány és sok elképzelés. A működő közös módokat kell megtalálni. Közösen. Lehet azt mondani egy pártnak, egy embernek, hogy "mögéd nem állunk be", de azt nem lehet mondani, hogy " te nem állhatsz be mögénk, mellénk". Ha mégis, akkor az csak egy másként nevezett diktatúrához vezet. A demokrácia lassú, nyűgös, alkukkal teli, kompromisszumról kompromisszumra épülő valami. Nem tud száguldani, elsöpörni, máról-holnapra felépülni. A demokráciával és a demokráciáért minden nap küzdeni kell, csiszolgatni, táplálni. A demokráciában helye van mindenkinek, civilnek, politikusnak, idősnek, fiatlanak, nőnek, férfinak. Kiharcolni, felépíteni és megtartani is csak együtt tudjuk. Egy-egy csoport nem hivatott és nem is képes erre. 

Legyen ez az új esztendő nagy felismerése. 

Kívánok magunknak egy élhető országot, elérhető jövőt, megnyugtató jelent. Érezhetően javuló mindennapokat, az emberi jogok és méltóság helyreállítását. A ma és a holnap biztonságát, az akarat, a tanulás és a munka felsőbbrendűségét. A valódi értékek győzelmét a hazugságokból épített álomvilág felett.

Végezetül szeretném megköszönni a blog olvasóinak és a Gépnarancs olvasóinak az egész éves figyelmet, olykor türelmet. Köszönöm az idejüket, a véleményüket, a dícséreteket és kritikákat. Remélem, az elkövetkező esztendőben is számíthatunk egymásra! Kívánom, hogy kicsit jobb évünk legyen, kicsit több álmunk teljesüljön, kicsit több elképzelést valósíthassunk meg!

Boldog Új Esztendőt mindannyiunknak!