Nem indult túl szerencsésen az év. Az elhíresült Music Fm szilveszteri bulijáról sajnos nem csupán a sajtóban olvashattam, egy családtagom révén érintett voltam az ügyben. Egy fejsebbel és enyhe agyrázkódással gazdagabban, karácsonyi ajándékba kapott telefonnal és némi készpénzzel szegényebben sikerült megünnepelni az év végét.

Olvasom az esetet tárgyaló cikkeket, a hozzájuk fűzött kommenteket és csodálkozom. Megvannak a bűnösök, gyakorlatilag a buli szervezőjétől kezdve a biztonsági szolgálaton keresztül a ruhatárosokig mindenki. Sem a sajtó, sem a kommentelők nem említenek valamit, amit pedig véleményem szerint kellene. Jelesül azt, hogy a lopások és rablások nem valamiféle természeti katasztrófa következményei, hanem azt emberek követték el.

Tolvajok és rablók. A bűnösök listáját nekik kellene vezetni. Mert ezek a véglények voltak azok, akik a szórakozni vágyó fiatalokat meglopták, kirabolták. Róluk mégsem esik szó sehol. Hibás a szervező, a rendező, a személyzet, a rendőrség. Hibásak a szülők, mert miért engedték el a gyereket, hibásak a károsultak, mert minek mentek oda, miért hagyták őrizetlenül a holmijukat, miért engedték meglopni, kirabolni magukat, miért nem ültek otthon a seggükön. Akkor most nem lenne semmi baj. 

Márpedig van baj. Nem is kicsi. Emberek és emberek csoportjai előre eltervezték, hogy ők ott elveszik mások tulajdonát. A közhörgés mégsem arról szól, hogy miféle egysejtű képes ilyesmire, hanem minden másról beszélünk. Hát normálisak vagyunk mi? Miféle agyament gondolkodás ez?

Dühöngés közben világosodtam meg, mint Buddha a fügefa alatt. Csak nálam nem volt fügefa, legfeljebb diófa, az is a kertben. Én meg nem a kertben mérgelődtem, tekintettel a zord időjárásra. De a lényeg: megvilágosodtam! Hiszen nálunk ez népszokás! Mi soha nem arról beszélünk, amiről kellene. Kerüljük a lényeget, másfelé nézünk, máshol hajkurásszuk a délibábot. Így már minden világos! Az is, hogy miért tart ott az ország, ahol. Mi vagyunk a máshová nézők népe. A félredumálók népe. Ha másban nem is, ebben egységes az összes létező oldal, az orbánegyház elvakult hívétől kezdve a senkihez-nem-tartozom-és-nem-is-fogok mentalitású elhatárolódó-művészekig.

Nem is tudom, mi történne velünk, ha valami gonosz átok folytán mindenki csak az igazat mondhatná. Hirtelen nevén kellene nevezni mindent, nem lehetbe a múltba merengeni, bűnbakot gyártani, elkendőzni, elkenni, célozgatni, kerülgetni, maszatolni.

Mi lenne, ha tolvajnak neveznénk a tolvajt? Rablónak a rablót. Élősködőnek az élősködőt. Hazugságnak azt, ami hazugság.

Nem lenne jó. Felháborodnánk, vérig sértődnénk. Mert köztünk nincs ilyen, ha van, arról nem mi tehetünk. Mi aztán nem. A hibás máshol van, más okozza a mi bajainkat. A történelem, idegen hatalmak. A kritika csak a ránk irígyek tehetetlen pampogása. Mi áldozatok vagyunk. Mindig, mindenkor, minden esetben. Áldozati bárányok országa vagyunk.

Csodavárók népe. Mert érezzük, ha valami nem stimmel, de képtelenek vagyunk szembenézni azzal, hogy tenni ellene csak mi, magunk tudunk. Tegyen valaki más értünk! Oldja meg valaki más a mi problémáinkat!

Az a rossz hír, hogy senki sem fogja megtenni ezt a szívességet. Az országunk apró légypiszok a térképen, rajtunk kívül senkinek sem fontos. Követelhetünk tiszteletet mindenkitől és mindenért, de ez nem igazán érdekli azokat, akiktől követelünk. Tisztelni azt szokás, aki erre okot ad. Akár egyénről, akár egy országnyi egyénről van is szó. Jelen állás szerint nincs miért tisztelni az országot. Rajtunk kívül senkinek sem fontos a mi demokráciánk, a jogállamiságunk, sem a szabadságunk. Csak nekünk fontos. Már akinek fontos.

Nekem történetesen fontos, de ez, ebben a formában magánügy. 

Tudom, hogy másoknak, sokaknak fontos még rajtam kívül, de félek, megint a csodák világában keressük a megoldást. A valóságban pedig nincsen Pán Péter, sem tündérek, sem terülj-asztalkám, még egy nyomorult üssed-üssed-botocskám sincs. Ahogyan önzetlen, igaz lelkű lovagok sem poroszkálnak a politika poros ösvényein.

A politika alapvetően mocskos. A magam részéről nem hiszek abban, hogy létezik olyan politikai erő, amely ne lenne eredendően korrupt. Úgy gondolom, ez a természete. Ha engedjük, így működik. Ezért van az, hogy normális helyeken az egyik korrupt párt, vagy csoport ellentart a másiknak. Mindkettő (vagy három, négy, öt) önmaga érdekeit képviseli. Kőkemény, önző módon. De a különféle érdekek kiegyenlítik egymást. Az egyik korrupt nem engedi túlságosan korrumplálódni a másik korruptot és viszont. Ez összességében egyensúlyt teremt. Tartok tőle, hogy ez az, amit demokratikus berendezkedésnek hívunk. Tehát nem azon kell csodálkozni, hogy a nap süt, a szél fúj, a politikus meg korrupt, hanem meg kell teremteni azt a feltételrendszert, amiben a fékek és ellensúlyok visszatartják ettől. 

Azt a rendszert, aminek az írmagját is kiirtotta a mostani rezsim. Aztán lehet építkezni, mert lesz mire. Ha elég jól csináljuk, talán lesz egy olyan kormányunk, aminek a vezetője nem nyeri el a "Legkorruptabb vezető" verseny második helyét, mindjárt Putyin után.

De ehhez ki kellene mondani a dolgokat, nevén kellene nevezni a bajokat és szembe kellene néznünk önmagunk hibáival is.

Újévi programnak nem is olyan rossz.