Ma összenőttünk, a laptop és én. Néztem a Demokratikus Kerekasztal alakuló ülését (illetve többnyire hallgattam) miközben egyéb dolgaimat is igyekeztem végezni, több-kevesebb sikerrel. Ha módomban állt, olvastam a kommenteket és meglehetősen elkeserített a dolog. Egy hozzáértő csupán a mai eseményekből, pontosabban az eseményekhez fűzött kommentekből bátran felállíthatná a diagnózist, hol tartunk és miért ott, ahol. Én nem vagyok hozzáértő, de természetesen van véleményem, mondom is.

Örülök annak, ami ma történt. Örülök azoknak az embereknek, akik időt, szürkeállományt áldoztak azért, hogy elmozduljunk a mélységesen mély gödörből, ahol az ország jelenleg van. Igen, vitatkoztak. Nem értettek egyet. Ahányan, annyi féle nézőpontból indultak és más-más eredményre jutottak. Véletlenül sem pendültek egy húron, szerintem a kottát sem találták. Nagyon helyes! Hogy máshogy lehetne megtalálni a közös nevezőt? Bólogatva csak a zabos tarisznyából elénk tett tápot lehet enni, de előre haladni biztosan nem lehet. Bizony, viták kellenek, eltérő vélemények, érvek és ellenérvek ütköztetése kell. Akár veszekedni is kell, asztalt csapkodni is kell. Sokszor. Nem fogom értékelni a mai napot, hiszen sok dologgal egyetértettem, sok dologgal nem, sok dologról pedig még el kell gondolkodnom, hogy eldönthessem: egyetértek vele, vagy sem. 

Másról szeretnék most beszélni. Mégpedig rólunk. A közvetítés alatt futó reagálásokról. Ezek a rakciók hűen tükrözik, milyenek is vagyunk valójában. Sokkal tisztább képet ad a társadalom állapotáról, mint amit mi hiszünk, vagy hinni szeretnénk önmagunkról. A kép elkeserítő. Nagyon.

Úgy tűnik, nagyon szeretünk fanyalogni. " Még egy közvetítést sem képesek normálisan megoldani! EZEK akarnak vezetni egy országot?" "Már kezdődik a vitatkozás! Ebből sem lesz semmi!" "Képtelenek egyetérteni! Mit akarnak ezek?" "Már veszekszenek a demokraták!" "Mit keres ott XY?" "Mi az, hogy a jobboldallal is le akarnak ülni tárgyalni?" "Mi az, hogy a jobboldallal NEM akarnak leülni tárgyalni?" Miféle baloldali kerekasztal az ilyen?" "Ne a pesti értelmiség döntse már el, mit akarok én!" "Lejáratták már magukat, takarodjanak a politkából!" "Hol vannak a fiatalok?" "Hol vannak a nők?" "Nem lesz ebből semmi! Volt már ilyen!" "EZEK akarnak megmenteni minket?"

Csak úgy, a színe-virága a kedves kommentelők hozzászólásainak. Reggel kilenctől délután négyig ez ment, természetesen voltak szép számmal konstruktív és támogató hozzászólások is. Voltak egyértelműen kirendelt trollok is, ahogy mindig, mindenhol vannak. De a fent idézett mondatok döntő része olyanoktól származik, akik saját bevallásuk szerint változást akarnak, örömmel üdvözölték a Demokratikus Kerekasztalt, de...

Kétségtelenül nem a BBC biztosította a közvetítéshez a technikát, hanem Csillag Ádám, idejét és pénzét áldozva arra, hogy például én is láthassam az eseményeket. Bátran hozzá lehet járulni a technika bérléséhez, nem csak elvárni a kiszolgálást. Szerintem. 

Ennél nagyságrendekkel súlyosabbnak találom azt a mentalitást, ami az elméletben változást akarókat jellemezte. Nem újdonság ez, de újra és újra rá tudok csodálkozni. 

Vitatkoznak? Naná! Azért mentek oda! Ugyanis a bólogatás nem visz sehonnan sehová. A vita, érvek ütköztetése viszont igen. Talán. Senki sem mondta a Kerekasztal létrehozói közül, hogy az országot óhajtanák vezetni. Egyszerűen egy társadalmi párbeszédet próbálnak beindítani, hogy megtalálják egymást azok, akik számára nem felel meg a mostani rendszer. Nem, nem kell egyetérteniük. Miért kellene? Más gondolkodású, máshonnan érkezett emberek, máshogyan látják a dolgokat. Ki mondta, hogy a Demokratikus Kerekasztal baloldali? Én nem hallottam ilyesmit. Értelmiség? Szitokszó lett, de nem az. Ahogy egyébként a baloldali, a demokratikus sem szitokszó. Csak nálunk. Az értelmiségnek van egyfajta felelőssége, talán kötelessége is. Mégpedig az, hogy képviselje azokat, akik talán azzal vannak elfoglalva, hogy holnap kenyér legyen az asztalon. Képviselje azokat, akik talán nem találják meg a módját és nem tudják megfogalmazni a vágyaikat. Pesti értelmiseg? Ki, hol gátol meg és kicsodát abban, hogy bármelyik városban, faluban, tanyán vitafórumokat, akár kerekasztalokat szervezzen? Hol vannak a fiatalok? Tényleg! Hol vannak? Komolyan nem alkalmas az időpont, mert a tegnapi buli után még nem sikerült magukhoz térni? Forradalom vasárnap 14 órától? Előbb nem felel meg? Ne hülyéskedjünk már! Hol vannak a nők? Na, hol vannak? Ki gátolta a részvételüket? Öregek? Van, amikor nem hátrány a tudás és a tapasztalat. Akár az élettapasztalat sem. Megmenteni pedig senki senkit nem tud, nem is dolga. Mindenki önmagát mentheti meg. A demokrácia nem egy doboz bonbon, amit szalaggal átkötve át lehet nyújtani a nemzetnek. Az bennünk van, egyenként. Vagy sehol nincs. De, ha mástól várjuk, nem is lesz. 

Figyeltem a hozzászólásokat. Ott is több volt az elvárás, mint az, hogy ki és mivel tudna hozzájárulni a változáshoz. De akik ott voltak, tettek valamit. Többet, mint sokan azok közül, akik fancsali képpel elégedetlenkedtek.

De végre megértettem a kormány működését, a miniszterek elnökébe helyezett kritika nélküli vakhitet. Hiszen Orbán éppen azt kínálja a híveinek, amit a rendszert megváltoztatni akarók is követelnek. Hazugság ugyan, be nem tartott ígéret, de működik. A te csak nem tegyél semmit, majd én mindent megoldok ígérete. A gondoskodom rólad, semmi baj nem lesz ámítása. Az okos vagy, ügyes vagy, különleges vagy hazugsága. A rend van, nincs vita, egy tábor, egy a zászló varázsigéje. Ez a vágya a kormány hívének és a kormány ellenségének egyaránt. De a kormányhoz hűségesek vakon elhiszik a propagandát és a tulajdon szemüknek kevésbé hisznek, mint a hazugságoknak. Ezért lehetséges az, hogy olyanok szavaznak újra és újra a kormánypártra, akik pont annyira elszegényednek, pont olyan lehetetlen helyzetbe kerülnek, mint mindenki más, de a biztonság illuziója fontosabb, mint a kínos szembenézés a valósággal.

Hasonlóan érez sok olyan ember, aki nem akarja a mostani rezsimet, nem a Fidesztől, hanem mástól, akár a Demokratikus Kerekasztaltól várja azt, hogy megoldja helyette a bajokat.

Ez gyávaság. Ilyen nincs. Nincs varázsló, csodatévő mágus. Semmi sincs, csak mi vagyunk. Egyenként és együtt. Évszázadok óta várjuk a csodát, a megváltót. Elvárunk, követelünk, kikérjük magunknak, ítélkezün, háborgunk.

Mivel eddig sem működött, ideje lenne felébredni. Ha találunk olyat, olyanokat, akik mellé oda tudunk állni, akkor tegyük azt. Mindegy, hogy ez párt, civil szervezet, vagy éppen a Demokratikus Kerekasztal. De a követelőzés helyett tegyünk önmagunkért, a családunkért, barátainkért. Egymásért. Vegyük természetesnek a vitákat, vitázzunk mi is. Ne várjuk azt, hogy majd valaki megmondja: ezt kell tenni. Vagy azt. Vannak általános értékek, ezeket kell megtalálni, összefésülni, elfogadni. Minden szülés nehéz, fájdalmas, hangos, akár mocskos is. De az újszülött láttán minden szülő biztosan tudja: érdemes volt. Mi most demokráciát szülünk. Ordítva, nehezen. Először, mert soha nem volt demokrácia ebben az országban. Ha lesz, újszülött lesz. Óvni kell, nevelni, védelmezni. Mint minden újszülött, egyedül életképtelen lesz. Naponta kell gondoskodnunk róla. Nincs kinevezett dajka, nincs egyszemélyi felelős. Csak közösen sikerül, vagy sehogyan sem. 

Addig pedig vitázni kell, érvelni, beszélgetni, egyeztetni, ellentmondani, újra vitázni, meghallgatni a másikat, gondolkodni. Akinek van még állása, az talán az egzisztenciáját kockáztatja. Akinek nincs munkája, az sem várhat tovább arra, hogy majd más lép helyette. Nem lehet mindig arra számítani, hogy majd a másik...Ha a Demokratikus Kerekasztaltól, a négy alapítótól, vagy a mai ülésen résztvevőktől várjuk a megoldásokat, ha konkrét utasításokra várunk, akkor elindulni sem érdemes. Akkor jó nekünk ott is, ahol most vagyunk. Ha mégsem jó, akkor mozduljunk meg és tegyünk önmagunkért, mindenki annyit, amit tenni tud. Nem kell az őserdő fáihoz láncolni magunkat, elég, ha szelektíven gyűjtjük a hulladékot. Nem kell megmenteni minden szegényt, elég, ha észrevesszük: a szomszéd néninek nincs mit ennie. Nem kell felgyújtani a parlamentet, elég, ha vállaljuk a véleményünket, ha vitázunk, ha gondolkodunk. Nem csak elvárni, nem csak követelni kell. Meg is lehet kérdezni az általunk választott szervezetet: Én mit tehetek? Szerintem.

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd