Már a cím sem teljesen igaz. Nem kicsit, nagyon. 

Olvasom a híreket, nézem az összefoglalókat a tegnapi napról. Március 15. Közös ünnepünk, a miénk, magyaroké. Gondoltam én. Már nem tudom, mit gondoljak. Nem értem. Illetve értem, de elfogadni nem tudom. Nem is akarom. Mert nem lehet elfogadni a gyűlöletet, feneketlen ostobaságot.

A  központi ünnepség olyan volt, amilyen. Nem túlságosan fontos. A miniszterelnök beszéde is olyan volt, amilyen nálunk jelenleg (negyed százada jelenleg) a politika, úgy általában. Manipulatív, zavaros, szóvirágoktól giccses. Semmi szokatlan. De a háttérben zajló eseményeket visszanézve ordítani tudnék dühömben.