A mesékben mindig van happy end, de ez nem mese, csak egy unortodox tündérország alulnézetből.

Magyarország korszakalkotó felfedezést tett. Hosszas bányászati tevékenység végén, amikor már a kínai nagybani rizspiac közepén kezdett kibukkanni a nemzethy csákány, ráleltünk a demokrácia alapkövére: a parlamenti szavazásra. A végtelenségig elpofátlanodott kormánypárt és csatolt részei megkívánták a természetvédelmi területeket (is), mint annyi mást. Csakhogy az "annyi más" kifogyóban van, az államosít-feltőkésít-magánosít-sajátlábra áll családi összefogással körtánc - elzabrálható közvagyon nélkül nehezen megy. A természetvédelmi területek földvagyona, annak kiosztása, a kiosztás "átláthatóbbá tétele" kormányzati cél volt, de az elveszített kétharmad most köszönt vissza. A Parlament – ahol eddig úgy mentek át a javaslatok és módosítások, mint meleg kés a vajon – halovány árnyékaként az eredeti funkciójának: beintett a harácsnak.

Első lépésnek nem rossz. A baj az, hogy szinte már mindegy is. Kevés "megvédhető" vagyon maradt ebben az országban. Ide értve az ország ingó- és ingatlanvagyonát, de ami sokkal nagyobb veszteség, az az emberi, morális vagyonvesztés.

Biztosan sokan ismerik a tanmesét: a király arra figyel fel, hogy a nép szegény, ő maga is szegény, de az udvaroncok egyre gazdagabbak. Az uralkodó nem érti a dolgot. Az udvaribolond libasorba állítja a cifra ruhában pompáskodó udvaroncokat. A sor végén álló kezébe tesz egy marék lisztet. A liszt kézről-kézre adva halad a király felé, de csak egy csipetnyi jut el a trónig. A többi liszt a lakájhad kezére tapadt menet közben. A király megérti a bolond magyarázatát. A mesében persze, mert a mesében mindig van happy end. Folytatás itt...